India baromi nagy ország. Annyira, hogy a városokat többnapos vonatút köti össze, és az emberek területenként teljesen más - vagy csak alig hasonló - nyelvet beszélnek. Európában élve ez talán köztudott, mégsem igazán felfogható. Pár Wikipédia cikk elolvasása vagy egy gimnáziumi földrajz óra nem éppen adja velejét az ottani életnek. Már csak ezért is hasznosak a távoli országokat autentikusan bemutató filmek. Az Oroszlán első fele pedig pontosan ilyen, eredeti helyszíneken, helyi színészekkel, hindi és bangladesi nyelven rögzített életképek sorozata. Egy mélyszegénységben nevelkedett kisfiú, Saroo története, aki szerencsétlen körülmények között elveszett. (Ez a része működik legjobban a filmnek, de az összkép sem annyira hatásvadász, mint lehetne.)
Saroo a nyolcvanas évek végén elaludt egy vonatkocsiban és ismeretlen helyen ébredt, sokszáz kilóméterre falujától. Írástudatlan anyját esélytelen volt felkutatni, szülőfaluját szintén hiába keresték. Árvaházba került, onnan pedig egy ausztrál házaspárhoz (Nicole Kidman, David Wenham). A felnőtt Saroo (Dev Patel) már egyetemre jár, mikor fejébe veszi, hogy fölkutatja valódi rokonait. Pontos információk híján gyermekkori emlékeire hagyatkozik.
Az emlékek megidézése a film egyik erőssége. Minden bizonnyal a valódi Saroo elbeszélése alapján, pont annyira esetlegesen és darabosan jelennek meg, ahogy mindannyian emlékszünk gyermekkorunkra. Proust Az eltűnt idő nyomában című regényére rímel, amikor Saroo egy jelenetben tradícionális süteményt pillant meg az asztalon, ami az eltűnése előtti napokra emlékezteti. Ahogy a hős egyre jobban belelovallja magát a keresésbe, fokozatosan zárkózik el addigi életétől és egyre inkább a Google Earth megszállottjává válik.Ennek a keresésnek a drámája az egyetlen dolog, ami hagy némi kívánni valót maga után Garth Davis filmjében. Ha képes vagy átvészelni egy kis tengerre révedést zokogással meg-megszakítva, a barátnővel (az "alulhasznált" Rooney Mara) való kapcsolat elromlását majd instant megjavulását, némi konfliktust a mostohatestvérrel és természetesen a jószándékú ausztrál szülőkkel, szóval, ha átrágod magad ezeken, akkor jön a befejezés, amit.... Nem árulok el. Legyen elég annyi, hogy kellően megható és kimért, még Dev Patel Oscar jelölését is jogosnak érezteti.
Kár azért a néhány szeles, fakó-naplementés, indie-filmes látványba burkolt kötelező körért, amely Saroo vívódását hivatott bemutatni. Ám a végeredmény még így is egy nagyon szép film arról, hogy mennyire fontos (meg)ismerni a gyökereinket. Meg persze arról, hogy India egy baromi nagy ország.