A Párnaember című előadásról...
De... (rövid dobpergés)
... ha elfogadjuk, hogy fecseg a felszín és hallgat a mély. És ha Rentonhoz hasonlóan hajlandóak vagyunk túllépni ezen. Mert nem mindenkinek lesz szíve/gyomra/ereje... (négy nagy dobütés, gyors egymásutánban)
... a -011- Alkotócsoport, a Füge, illetve a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciójához, Martin McDonagh Párnaember című drámájának második magyarországi bemutatójához... (három markáns Inception-effekt)
Nehéz nekikezdeni ennek a cikknek. Ezért csak belevágok, és jutok valahonnan valahová, bejárva néhány léttartományt, és kihagyva egy csomó mindent, ami másnak fontos. Kezdem onnan, hogy kevés olyan darabot ismerek, ami a felszínt nehezen engedi elhagyni, félretenni annak érdekében, hogy mögéje (vagy alája) lássunk. Itt nehéz. Nagy erő kell hozzá. Mert annyira prűdek vagyunk. Vagy pusztán jóérzésű emberek. Vagy éppen anyák és apák. Vagy mert egyszerűen nem szeretjük az esztétizált gonoszt. Az ugyanis belénk kúszik, mert szép. Nem tudjuk távol tartani annyira, amennyire szeretnénk. Mert közel férkőzik hozzánk, a fülünkbe suttog, és megölelgeti önnön deformitásunkat. És arra emlékeztet minket, hogy valahol lent, legmélyebb bugyrainkban nem is állunk messze ettől a gonosztól. Nem abban az értelemben, hogy gyilkosok vagyunk. Inkább mert defektusos bennünk minden.
Azt hiszem, születünk valahonnan. Nem a semmiből jövünk. Jön velünk valami, ami teljes,ami egész. Ezt hordozzuk. Aztán jönnek mások (sors, körülmény, mások cselekedetei, társadalom, miegymás), és egy baltával faragni kezdik ezt az egészt. Formálni. Olyanná, amilyenné szerintük lenni kellene. Ez a csonkítás néha olyan, mint az egyik darabbéli történetben hallható csonkítás - azért van, hogy általa megmeneküljünk. Néha viszont egyszerűen elvesz belőlünk. Életünk végén aztán ott állunk torz, csökevényes önmagunkként, és csak reménykedhetünk, hogy van valaki, vagy van valami, aki vagy ami hajlandó ezt a csonka kis képződményt teljesnek tekinteni, netán meglátni benne a valamikori egészt. Az előadás után száguldok ki levegőért, miközben az döng a fejemben, hogy bizony, így fogy el belőlünk lassan az emberség.
Miközben az előadás rendkívül gonosznak és kegyetlennek tűnik (mert erre emlékeztet), mégiscsak jó hozzánk. Mint a legrémesebb mese, amit talán soha nem volna szabad felolvasni. Ez bizonyos értelemben kegyetlen színház. Persze felmerül a kérdés - kell-e mondjuk egy Böjte Csabának látnia ezt a színházat? Olyasvalakinek, aki tetteivel, tanításaival lépten-nyomon küzd a valódi kegyetlenség ellen. Jóérzésű emberként azt mondom, nem. És nem is ajánlom senkinek az előadást. Senkinek, aki nem hajlandó belenézni ebbe a tükörbe. Mert annyira tökéletes...
Négy főbb karakter, és néhány már-már szellemszerű mellékalak (mindösszesen hat színész) cipeli a hátán a történetet. A tér egy átlátszó falakkal határolt, valamikor steril (ma már karcos/véres) doboz, melyből a hangok mikrofonok segítségével szűrődnek ki. Ezt mi körbeüljük. Mi vagyunk kint, ők bent. Ez megnyugtató. Ami odabent zajlik, az már nem annyira. Egy író vallatása. Mert feltételezhetően gyerekgyilkosságok történtek. Megannyi novellája felolvasva, megidézve, eljátszva. Mert ezeknek az írásoknak feltételezhetően közük van ezekhez a gyilkosságokhoz. És sok-sok gyönyörű vizuális és akusztikus effekt. Mert ezek pedig azt érik el, hogy nekünk is közünk lesz mindenhez, ami ebben térben megjelenik.
Ez egy jó történet, nem?
De, az. Viszont a hangulatkeltés, atmoszférateremtés feltétlenül kell hozzá. Az egyik legizgalmasabb hatás azokban az elemekben van, amit bulvárkajánsággal egyszerűen horrorisztikusnak mondhatnánk. Azzá is lennének, ha nem mutatnának tovább önmaguknál. Ha nem jelentenének többet, mint amit csinálnak. Szóval nem egyszerűen ijesztgetnek, mert jól adagolva, esztétikusan kerülnek elő, és ami a legfontosabb - pszichológiai igényességgel nyúl hozzájuk a rendező, Radnai Márk. Ezért nem pusztán horror, amit látunk. Nem azért ijesztő tehát, mert ijesztget, hanem azért, mert a hétköznapi (reális) szituációból való előtüremkedésük minden pillanatban lélektanilag is igaznak érezhető.
Ilyen például a hangeffektek felépítménye. Zajok, neszek, zörejek felerősítve, bejátszott mesemondás, visszhang, búgó zenék, elfojtott nyögések - mind azt a hihetetlenül érzékeny, már-már álomba (pardon - rémálomba) ringató, magába szippantó világot építik, ami nélkül az előadás "csak" egy egyszerű történet volna a maga realitásában. Ez Keresztes Gábor munkáját dicséri, aki egy korábbi interjúban kifejti, milyen remek dolog horrorhoz zenét szerezni, mégis milyen kevés az igazi remekmű ebben a műfajban.
A színészi játékról (is) nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni, hiszen néha emberfelettinek tűnő teljesítményt nyújtanak a színészek (leginkább Jankovics Péter, Hajduk Károly, Kárpáti Pál és Király Dániel Tamás). Jankovics Péter olyan érzékenyen és finom eszközökkel építi fel a vallatásnak kitett író figuráját, hogy minden torzsága ellenére képesek leszünk megérteni és szeretni nyomorúságát. Tényleg nagy dilemma ez... szánjuk-e a bűnöst, hiszen maga is csak egy kreálmánya az őt megfaragó beteg világnak, vagy tüntessük el a föld színéről, hiszen maga is beteg - nehogy ő maga is kreálmányokat hozzon létre.
Az egész futamban talán csak az olykor-olykor meg-megváltozó játékmód okoz kisebb töréseket. Martin McDonagh írói világa az abszurd és groteszk tartományaiba nyúl, és színészként néha nem nehéz belesétálni a felkínált csapdákba, miszerint "tudom, hogy poén lesz ez a poén, hát poénosan játszom". Ezek a pillanatok megtörik a lélektanilag egyébként rendkívül pontos játékot, de én csak örülök ennek, mert ezek a döccenők emlékeztetnek arra, hogy színházban vagyok. Mellesleg meg belefér az előadás pofátlanságába.
Hogy ajánlanám-e ezt a munkát bárkinek is? Nem, nem, soha. De feltétlenül látnotok kell!
