Van az a jelenet a tavalyi Bosszúállókban, amikor Proxima Midnight megérzi, hogy áll valaki a peron túloldalán a sötétben.  Felé hajítja a lándzsáját, mire a várakozó alak könnyedén elkapja és kilép vele a fényre. Steve Rogers Végtelen háborús feltűnésében filmes szempontból nem volt semmi különleges, mégis együtt libabőrözött az egész moziterem, szerintem azért, mert a karakter addigi útja beégett a kollektív tudatalattinkba. A sötétből kilépés szimbolikus gesztus. A korábbi filmekre, a karakter sorsára reflektál, jelesül, hogy miután többször is csalódott a fennálló rendben és üldözötté vált, árnyékba kellett vonulnia, most pedig szakállas, fekete ruhás (csak)Kapitányként kell előlépnie onnan. És ezt legbelül minden mozinéző tökéletesen megértette. A dolog nem működne ennyire csodásan, ha nem tizenkilenc film vezeti fel ezt a kulimázt. De mi mind megnéztük ezeket a filmeket, nem is egyszer. Ki tudja, hol kapott el az gépszíj. Talán amikor először záródott le fémes csattanással az a sisak. Talán amikor először szántotta végig az ellent a Mjölnir. Talán amikor… De úgyis tudjátok, miket mondanék még. Mert – mondom – az egész ott lapul a kollektív tudatalattinkban. Tudod, mint Zeusz a görögöknél…

A Marvel filmuniverzum jelenleg a világ legpolírozottabb popterméke, talán csak Michael Jackson vagy a Star Wars érhet a nyomába. És mint tökéletesre csiszolt poptermék, huszonkettedik felvonása, a Végjáték is kielégít szinte minden igényt, annyi nézőnek sikerül megfelelnie, amennyinek csak lehet. Meg van a precíz fókuszcsoportos kutatások eredménye. Ezt a filmet egyszerűen nem lehetett volna ennél jobban megcsinálni. És éppen ezért tűnik néha túl soknak, megterhelőnek és ezért érződik itt-ott fáradtnak is. Ezért fáradsz bele a hősökkel együtt te magad is ebbe a kereken három órás monstrumba.

A Russo fivérek végig nem fukarkodnak az érzelmekkel, néhány pillanatban még a Leftovers sorozat melankóliája is eszünkbe juthat, kontrasztként pedig az utolsó órában megkapjuk az MCU eddigi legvadabb csörtéjét. Pedig volt itt pár vad csörte, lássuk be. De hát ugye erre is számítottál. Megkapod, amire számítottál, meg nyugi, pár olyan dolgot is, amire nem számítottál, három órába elég sok fordulat elfér. És rutinszerűen mindig ott egy vicc, mindig ott az a beszólás, satöbbi, satöbbi.

A legnagyobb erény, hogy szépen sikerül árnyalni a főbb karaktereket, és méltó módon lezárni a sztorit. Minek szaporítsam, nagyjából minden úgy van, ahogy vártad. De ezután valami más kell, hogy következzen. Mert nem csak elégedett vagyok, hanem kurvára fáradt is.

8/10

Nagyon kellemes feldolgozás az amúgy is nagyon kellemes Phoenix dalból.

James Cameron évekkel az Avatar előtt kezdett dolgozni az Alita című japán anime adaptációján, készült hozzá forgatókönyv, storyboard, gőzerővel fejlesztették a 3D kamerákat, ahogy ez a Mester filmjeinél lenni szokott. Aztán Cameron - biztos hiúságból - mégis úgy döntött, hogy minden kapacitását a saját Avatar univerzumába fekteti és átpasszolta az Alita projektet Robert Rodrigueznek.

Érdekes módon Cameron kéznyoma sokkal jobban meglátszik a végeredményen, mint a tényleges rendezőé. A jóvőbeli cyberpunk világ csodásan néz ki, rendkívül kidolgozott, Alita simán behelyezhető az eddigi legélőbb motion capture karakterek égett processzor szagú panoptikumába.

Csak éppen maga a filmélmény lett közepesen érdekes, néhol kifejezetten unalmas, a szemkápráztató 3D akciók dacára is. Nagyon érezni, hogy a célközönség az a tizenpár éves korosztály, akiket - tökre érthető módon - mindenféle epikus sztorinál jobban foglalkoztat az első szerelem, az első csók problematikája. Pedig néhol fölsejlik az eredeti anime nyugtalanító gondolatvilága a gép és ember ellentmondásos viszonyáról és olyankor könnyű félrehúzni a szánkat: Milyen jó film lehetett volna az Alita, ha merészebb, erőszakosabb, "testibb", és nem az a langyos középút, ami miatt az utóbbi évek young adult adaptációi mind olyan könnyen merültek feledésbe.

5/10

Egy örökös nagy kedvenc közelgő új albumáról. Ha ezzel a két dallal kezded megismerni a Vampire Weekendet, akkor nem is csinálod rosszul. :)

Mindenkinek simán ajánlom. Eléggé visszafogott ahhoz, hogy a szőrösszívűek se öklendezzenek a drámai jelenetek alatt. Viggo Mortensen rohadtul vicces, fizikai jelenléte az év legjobban ülő poénjait eredményezi, Mahershala Ali pedig isteni a "se nem eléggé fehér, se nem eléggé fekete" vívódó karakterben. Egy-két színész Oscar lazán kijárna ennek a közel tökéletes közönségfilmnek.

8/10

Megérkezett a Ciginyom 2017-es díjátadója, az Arany Öngyújtó!

(Ezúttal kizárólag az IMDB szerint 2017-ben bemutatott filmeket számítottam be a listába.)

A legjobb western:

LOGAN

James Mangold filmjének karakterei a képregények lapjairól származnak, de ezúttal a színes-szagos kalandokat maguk mögött hagyva múlandósággal szembesülnek. Sőt, halandósággal. Explicit, "nem akarom" módon megjelenő erőszakosságának és drámai felhangjainak (a múlt mesterségesen megszépített, a jövő törékeny, kilátástalan) köszönhetően a Logan új paradigmát nyit a szuperhősfilmek történetében. Egy fecske nem csinál nyarat, éppen ezért lelkesen várom a következőt.

Momentum: Logan egyenként végez a Xavier által "megfagyasztott" gazfickókkal.

A legjobb háborús film:

DUNKIRK

Nem gondolom, hogy Nolan háborús eposza végig egyenletes színvonalú - úgy talán kibírhatatlanul intenzív lenne -, de eszem ágában sincs elvitatni az erényeit. Van néhány olyan jelenete a Dunkirknek, amely Hans Zimmer húrjaihoz hasonlóan pattanásig feszül. Ezekben hátborzongatóan személyes nézőpontból mutatja a háború rettenetét. Ez a film virtuális valóság szemüveg nélkül ad virtuális valóság élményt.

Momentum: Tom Hardy és az utolsó ellenséges gép.

A legjobb thriller:

WIND RIVER - GYILKOS NYOMON

A civilizációtól elzárt közösségekben igazán mocskos dolgok tudnak történni. A Wind River leghatásosabb pillanataiban vastag hóréteg alól kerülnek felszínre az emberi természet szélsőségei. Szívesen megtapsolnám Jeremy Rennert a következő Oscar gálán. Visszafogott és érzékeny alakítása legalább akkora erénye a filmnek, mint a lenyűgöző képi világ.

Momentum: Renner vadászpuskája mellékszereplői Oscar jelölésre számíthat filmvégi alakítása miatt.

Futottak még: mother!, Get Out, The Begiuled, Gerald's Game

A legjobb komédia:

THE DEATH OF STALIN - SZTÁLIN HALÁLA

Lehet-e szebben pellengérre állítani a kicsinyességet, mint a Sztálin halála körüli zűrzavar bemutatásával? Ez az esemény a kommunista rezsim legsötétebb éveinek végét jelentette, ám ezt a csetlő-botló karaktereink még egyáltalán nem tudják biztosan. Ezért képtelenek bármit is kezdeni a változás lehetőségével, szinte visszasírják a jól megszokott terrort. Ettől olyan valóságos, olyan emberi ez a film, pedig a humora néhol rajzfilmszerűen eltúlzott. Ironikusan és ismerősen tolakodik képünkbe egy elnyomó rendszer minden borzalma. Brilliáns egyéni alakítások!

Momentum: A vezér holttestének ágyba fektetése... Nem is! A lázadás leverése a film végén.

Futottak még: Thor: Ragnarök

A legjobb blockbuster:

STAR WARS: THE LAST JEDI - AZ UTOLSÓ JEDI(K)

Nem számítottam rá, hogy a The Last Jedi csípősebb humora, váratlanabb fordulatai ekkora indulatokat fognak kiváltani a rajongók között. Egy olyan korban, amikor minden blockbuster önreflexív, posztmodern, sokszor szolgaian másol (oké, nagy elődöktől merít), ez a film eléggé bátor ahhoz, hogy egy kicsit szélsőségesebb irányba vigye el a karaktereket és a sztorit. Dehát könyörgöm, bármennyire is fontos (nekem is) ez az egész, mégiscsak egy tündérmeséről beszélünk! A szélsőségesebb húzások (egy ügyes rendező kezei között) nemhogy nem sértik a Star Wars mesevilágát, de maradandó, fasza képekkel gazdagítják azt. Igenis, Rian Johnson megtette,amit megkövetelt a haza! (A fanyalgóknak pedig ajánlom Rusznyák csaba írását, melyben elképzeli, milyen kritikákat kapna a Jedi visszatér, ha ma jelenne meg!)

Momentum: Természetesen a hipertérbe ugró lázadó hajó és az a 10 másodperc csend.

Futottak még: Stephen King - It, War for the Planet of the Apes

A legjobb dráma (és legjobb film):

THREE BILLBOARDS OUTSIDE EBBING, MISSOURI - HÁROM ÓRIÁSPLAKÁT EBBING HATÁRÁBAN*

A Three Billboards a mélységek és magasságok filmje. Vannak Isteni és Ördögi részei. Az egyik pillanatban visítva röhögsz egy poénon, egy másodperccel később zavartan, összeszorult torokkal keresed a zsebkendődet. Martin McDonagh nagybetűs ÍRÓ. Érdeklik az emberek, humanista, a szó legnemesebb értelmében. Ennek megfelelően aki a meséjében délelőtt még gyáva féreg volt, az délutánra a legbátrabb hőssé változik és fordítva. Ezúttal is olyan fantasztikus nevekkel vette körül magát, mint Woody Harrelson, Frances McDormand és az élete alakítását nyújtó Sam Rockwell.

Momentum: Officer Dixonnak eldurran az agya és átmegy a szomszédba rendet rakni. Illetve holtversenyben: Az őzgida megjelenése!

Futottak még: The Disaster Artist

*A filmet az USA-ban novembertől játszották, nekem Londonban sikerült premier előtt megnéznem. Magyar bemutató: Január 25. Ne hagyd ki!

A legjobb sci-fi:

BLADE RUNNER 2049 - SZÁRNYAS FEJVADÁSZ 2049

Semmi baj nincsen azzal, hogy Hollywood időnként modernizálja a saját meséit. Pláne ha ezt egy annyira tehetséges direktorra bízzák, mint a sci-fi megmentőjének is kikiáltott Denis Villeneuve. Filmje elképesztően grandiózus, ráadásul nem pusztán az eredeti remake-je á la Force Awakens. Az olyan apróságok, mint az egykori temőföld helyén működő fehérjefarm, a lepusztult koncertteremben éneklő Elvis-hologramm, vagy a digitális és hús-vér szeretők összemosása igazi kincsnek számítanak a műfaj rajongói számára. A 2049 az eredeti mű által feszegetett teremtő és teremtett közti kapcsolat kérdését is tovább mélyíti egy mesterséges intelligencia képbe hozásával. Arról nem is beszélve, hogy (szemben az előddel) most még a cselekmény is tartogat izgalmakat. A befejezés pedig egészen katartikus.

Momentum: K a lépcsőn fekve egyedül marad a hóesésben.

Bónusz - A leggyönyörűségesebben szétrúgott seggek:

ATOMIC BLONDE

Momentum: Charlize Theron és minden idők talán legcsodálatosabban koreografált verekedése, vágás nélkül.

Bónusz - A legszemkápráztatóbb CGI őrület:

KONG: SKULL ISLAND

Momentum: Kong vs Choppers 8-0

Vígaszdíj:

BABY DRIVER

Mert, habár egy picit többet vártam ettől a filmtől (meg hát újra is kéne néznem még idén), Edgar Wright még mindig az egyik legfaszább élő filmrendező a világon. :)

Fene tudja, hogyan csinálja ez a srác, de a zenekarának annyira jól áll az indie rock, mint az összes magyar próbálkozásnak együttvéve. Az új Szabó Benedek és a Galaxisok lemez egy hónapja jelent meg Focipályákon sétálsz át éjszaka címmel, és ITT meg is hallgathatod az egészet.

Ugorjunk kicsit vissza az időben. 2000 július 14-e van. Egy los angelesi moziterem hátsó sorában a 20th Century Fox legfontosabb emberei izgatottan fészkelődnek. A vásznon az X-men - A kívülállók pereg, az első igazán nagy költségvetésű szuperhősfilm. Büdzséje 75 millió dollárra rúg, többe került, mint a Jurassic Park és többe, mint a Matrix. A producerek nyugtalansának legfőbb oka, hogy az X-men egy széles körben alig ismert képregény, melyben furcsa kosztümös hősök küzdenek még furcsább kosztümös hősökkel. Hogyan lesz ebből siker? Enyhén szólva is óriási fiaskó lehetősége lebeg a film fölött. Brian Singer rendező azonban - túl a Közönséges bűnözők sikerén, tele ambícióval - mer nagyot álmodni. Ahelyett hogy filmje a cikiség olvadt Jar Jar figurákkal teli mocsarába süllyedne, az X-men a kétezres évek egyik legszexibb, legnagyobb menősége lesz.

Tizenhét évvel később a boltok polcai Amerika Kapitányos mackósajttól és Deadpoolos wc papírtól roskadoznak. Ekkor érkezik meg a mozikba a Logan, melyben Hugh Jackman utoljára alakítja Wolverine-t, Patrick Stewart pedig Charles Xavier professzort. Na de van-e még spiritusz ebben az egész katyvaszban, főleg azután, hogy az utóbbi 17 év mennyire elhalmozott bennünket szuperhős mozikkal (köztük 9 db. X-men filmmel)? A válaszom egyértelmű és hirtelen, mint egy adamantium karommal átszúrt koponya: Igen, de még mennyire, sőt, csak ennek és így van értelme, ahogy itt történik.

A Logan ugyanis kb. akkora paradigmaváltás a szuperhősfilmek világában, mint anno az első X-men volt. Csak éppen más az irány: Singernek az volt a célja, hogy komolyan vehetővé és vagánnyá tegye az X-meneket, az, hogy elfeledtesse megannyi silány és ostoba képregényes próbálkozás emlékét a múltból. James Mangold pedig az utóbbi évek túlpörgetett, egyre inkább a fáradtság jeleit mutató képregényfilmjeivel szemben foglal állást, azokat rángatja le a mocsokba. Nem is akárhogy: egyrészt explicit erőszakosságával - ami a Wolverine képregényeknek mindig is része volt -, másrészt mindenféle pátoszos illúzió lerombolásával.

Hosszú listát lehetne írni Mangold azon megoldásairól, amik szembe mennek a bejáratott hollywoodi kánonnal. A film világa zavarbaejtően komor. 2029-ben már alig vannak már mutánsok, Logan öreg és kiábrándult, ráadásul beteg: a testében lévő adamantium lassan megmérgezi őt. Talán csak Xavier néz ki rosszabbul nála, egyre kevesebb a tiszta pillanata, telepata képességét pedig nem tudja többé kordában tartani. Logan igyekszik gondoskodni róla, gyógyszerezi és sokat veszekszik vele. Se veled se nélküled kapcsolatuk olyan, mitha egy elcseszett csehov dráma szereplői lennének. Hugh Jackman az évek során eggyé vált a karakterrel, mindig is jól állt neki, de Logan ezúttal keserűbb, szarkasztikusabb, mint valaha. A 76 éves Patrick Stewart pedig elképesztő intenzitással és alázattal hozza az X-menek egykori vezetőjét. Laura, a Loganhez gyanúsan hasonló képességekkel rendelkező mutáns kislány megjelenése ad némi reményt szereplőinknek. Az öregek igyekeznek biztonságban eljuttatni Laurát az Édennek nevezett mutáns menedékhelyre, amiről azt sem tudják, valóban létezik-e.

Reményt említettem? Miket beszélek... Majdnem végig az a nyomasztó érzés dominálja a filmet, hogy bármit is teszünk, a világ lassan elmegy mellettünk. Az egykori X-menek hőstettei már csak kopott képregényfüzetek egy fiókban. Rozsomák utolsó kalandja pedig egyáltalán nem kaland, hanem kényszeredett mészárszék, olyan, amit néha már majdnem kellemetlen nézni! De persze csak majdnem. Mert a készítők nem feledkeztek el az oldásként működő humorról, sem arról, hogy baszottul vagány és tabuktól mentes akciójelenetekkel kényeztessék a rajongókat.

Mindezt 127 millió dollárból hozták össze, ami mai mércével nézve sem kevés pénz. Az, hogy a stúdió ekkora összeget fektetett egy ennyire sötét képregényfilmbe, bizakodásra ad okot. Önálló filmként is helyt áll a Logan, mint apokaliptikus road movie, sokszor az Ember gyermekére emlékeztet. Az X-Men filmuniverzum részeként nézve pedig kifejezetten zseniális darab. Légkalapáccsal szedi darabokra a modern blockbusterek kényelmes húzásait, mer kényelmetlen lenni, hogy valami maradandóbb élményt nyújtson. A legváratlanabb pillanatokban elborzaszt, megnevettet, vagy könnyeket csal a szemedbe. Nem is rossz egy 17 éves hollywoodi franchisetól.

8/10

Az IMDB szerint Barry Jenkins rendező legfontosabb inspirációs forrása a francia újhullám és ezt ha akarná sem tudná tagadni A Holdfény hosszan kitartott premier plánjaiban és a szereplők szószátyárságában is van valami "európai", annak ellenére, hogy a Miami szegény negyedében játszódó történet nem is lehetne ennél autentikusabb. Konkrétan a nyitójelenetben szereplő drogdílerről még most sem hiszem el, hogy nem tényleg az.

A közeg bemutatásából tehát jelesre vizsgázik a film, a színészi munka kivétel nélkül dícséretet érdemel. Mégsem ránt magával a Chiron felnövését három fázisban megmutató történet, talán mert sem konklúziója sem csattanója nincsen.

Inkább egy állapotot mutat be, a "gettó suliba" járó, kiközösített, feketebőrű és meleg Chiron örökké zavart, kényelmetlen állapotát és bármennyire hitelesen teszi, soha nem enged túl közel a fiúhoz. Minden szenvedés és érzelem, minden életszerű mozzanat dacára tablószerű marad. Olyan tabló, amit nagyon is is érdemes megnézni.

7/10

India baromi nagy ország. Annyira, hogy a városokat többnapos vonatút köti össze, és az emberek területenként teljesen más - vagy csak alig hasonló - nyelvet beszélnek. Európában élve ez talán köztudott, mégsem igazán felfogható. Pár Wikipédia cikk elolvasása vagy egy gimnáziumi földrajz óra nem éppen adja velejét az ottani életnek. Már csak ezért is hasznosak a távoli országokat autentikusan bemutató filmek. Az Oroszlán első fele pedig pontosan ilyen, eredeti helyszíneken, helyi színészekkel, hindi és bangladesi nyelven rögzített életképek sorozata. Egy mélyszegénységben nevelkedett kisfiú, Saroo története, aki szerencsétlen körülmények között elveszett. (Ez a része működik legjobban a filmnek, de az összkép sem annyira hatásvadász, mint lehetne.)

Saroo a nyolcvanas évek végén elaludt egy vonatkocsiban és ismeretlen helyen ébredt, sokszáz kilóméterre falujától. Írástudatlan anyját esélytelen volt felkutatni, szülőfaluját szintén hiába keresték. Árvaházba került, onnan pedig egy ausztrál házaspárhoz (Nicole Kidman, David Wenham). A felnőtt Saroo (Dev Patel) már egyetemre jár, mikor fejébe veszi, hogy fölkutatja valódi rokonait. Pontos információk híján gyermekkori emlékeire hagyatkozik.

Az emlékek megidézése a film egyik erőssége. Minden bizonnyal a valódi Saroo elbeszélése alapján, pont annyira esetlegesen és darabosan jelennek meg, ahogy mindannyian emlékszünk gyermekkorunkra. Proust Az eltűnt idő nyomában című regényére rímel, amikor Saroo egy jelenetben tradícionális süteményt pillant meg az asztalon, ami az eltűnése előtti napokra emlékezteti. Ahogy a hős egyre jobban belelovallja magát a keresésbe, fokozatosan zárkózik el addigi életétől és egyre inkább a Google Earth megszállottjává válik.Ennek a keresésnek a drámája az egyetlen dolog, ami hagy némi kívánni valót maga után Garth Davis filmjében. Ha képes vagy átvészelni egy kis tengerre révedést zokogással meg-megszakítva, a barátnővel (az "alulhasznált" Rooney Mara) való kapcsolat elromlását majd instant megjavulását, némi konfliktust a mostohatestvérrel és természetesen a jószándékú ausztrál szülőkkel, szóval, ha átrágod magad ezeken, akkor jön a befejezés, amit.... Nem árulok el. Legyen elég annyi, hogy kellően megható és kimért, még Dev Patel Oscar jelölését is jogosnak érezteti.

Kár azért a néhány szeles, fakó-naplementés, indie-filmes látványba burkolt kötelező körért, amely Saroo vívódását hivatott bemutatni. Ám a végeredmény még így is egy nagyon szép film arról, hogy mennyire fontos (meg)ismerni a gyökereinket. Meg persze arról, hogy India egy baromi nagy ország.

7/10