Sorrendet felállítani nem tudok (és nem is látom értelmét), de összegyűjtöttem 12 olyan filmet a 2013-as esztendőből, amire sokáig fogok emlékezni. Elsősorban a magyarországi bemutatókat figyeltem a gyűjtögetésnél, vannak azonban kakuktojások, pl. a John Dies at the End egyrészt 2012-es, másrészt nem volt hazai premierje. Természetesen annyira voltam szubjektív az évösszegző írásakor, amennyire nem szégyelltem. :) (A filmek címére kattintva a port.hu-s oldalra juthatsz.)
Django elszabadul
Django nálunk is elszabadult 2013 elején és habár engem személy szerint nem lőtt úgy szíven, mint Aldo Raine hadnagy a Brigantikból, azért meg kell hagyni, hogy pofátlanul stílusosan szórta az ólmot és az egysorosokat. Tarantino westernje - melyet egy történelmi trilógia középső darabjaként is szoktak emlegetni - aranymérleggel adagolta a feszültséget, a drámát és az akciót, így még annak ellenére is rendkívül emlékezetes és szórakoztató darab született, hogy nagyjából a játékidő felétől sejteni lehetett a dolgok vér végkimenetelét. Mellékesen jegyzem meg, hogy imádom Christoph Waltz színpadiasságát, de februárban inkább Samuel L. Jackson undorító tatájának röpítettem volna szívesebben a legjobb mellékszereplőnek járó aranyszobrocskát!
Napos oldal
Van valami elképesztően bájos abban, amikor két tahó egymásra talál. Rendben, tudom, hogy kissé túloztam ezzel a “tahóval”. Pat és Tiffany szemeteszsákba burkolt románca olyan pszichózissal küzdő figurákat tár elénk, akiknek a helyzetébe csaknem minden néző könnyedén beleélheti magát. A film kiváló jellemrajzok egész garmadáját villantja fel, megmutatja, hogy Bradly Cooper tud színészkedni, illetve, hogy De Niro sem felejtett még el. A Napos oldal komoly érzelmi szélsőségek erdejébe vezet bennünket, ahol meglehetősen zavarban érezhetjük magunkat. Pont olyan abszurd az egész, mint a valóság. David O. Russel “táncos filmje” ráadásul Oscart fialt Hollywood legimádnivalóbb üdvöskéjének. Csoda, hogy mocskosul várom már az American Hustle-t?
Gyilkos Joe
A pszichopaták rettentően népszerűek napjaink mozijában és most nem feltétlenül bohócjelmezes, vihogó antagonistákra gondolok. Joe ördögien perverz alakja inkább Hannibál Lecter, mint Joker. Matthew McConaughey brillírozik a szerepben, érdemei nem merülnek ki annyiban, hogy erre aztán végképp nem számítottunk tőle. De a rendezőtől sem feltétlenül. Ahogy korábbi kritikámban is írtam: “Friedkin ugyanúgy hajlandó megmerítkezni a lélek legmélyebb bugyraiban, mint az Ördögűző című mestermű keletkezésekor. A legjobb viszont mégis az a harsányság, amivel fityiszt mutat az Egyesült Államokról bennünk élő délibábos eszményképnek.”
Sötétségben - Star Trek
Igazán hálás vagyok JJ. Abramsnek eddigi munkásságáért. Senkinek nem sikerült rajta kívül annyira esszenciálisan megidézni a kalandfilmek hőskorát (Indiana Jones és igen, Star Wars!), mint Abremsnek. Ezt nem csak a hangulatra, hanem a történet szövésre is értem. Ahogy az “újraindított” ST trilógia első része, úgy a Sötétségben alcímet viselő folytatás is fantasztikus tempót diktál miközben tisztelettel viszonyul a franchise átláthatatlanul gazdag univerzumához. Benedict Cumberbrach meg egyszerűen zabálnivaló gonosz! Ápropó, nézi ugye mindenki a Sherlockot?
A nagy szépség
Ahogy ebben a kritikában írtam: “Napjaink egyik legnevesebb olasz rendezőjének új alkotása vizuális szempontból egészen lenyűgöző. Róma nevezetességeit úgy láttatja a lassan úszó kamera, hogy a történelmi közegbe magától értetődően épülnek be modern és profán elemek. Precízen megkomponált képek sorát kapjuk ódon belső terekről, amelyek mára funkciójukat vesztve egy impotens társadalmi réteg illúzióit táplálják csupán.”
Paolo Sorrentino mértéktelen luxusba süppedő alkotásához sokfelől közelíthetünk: oldalakon keresztül elemezhetjük a precízen beállított képeket, számos erkölcsi sőt politikai üzenetet is felfedezhetünk, azt pedig senki nem vitathatja, hogy a 65 éves agglegény, Jep Gambardella (Toni Servillo) szemében egyszerre megjelenő kétségbeesés és belenyugvás az egyik legmegrázóbb dolog ami idén gyöngyvászonra került.
John a végén padlót fog
Tudod van az úgy, hogy belecsorbul a baltád abba a csigaszerű, hörgő lénybe, amit éppen ketté akarsz vágni, amikor a fószer, akinek tavaly levágtad a fejét, visszadrótozott nyakkal megjelenik az ajtódban. Nem értitek? Semmi baj! Don Coscarelli filmje éppen akkor a legszórakoztatóbb, amikor ködösíti a sztorit és egyre csak halmozza, csavargatja a fantasy, horror, vígjáték és science-fiction kliséket. Habár szellemek és szellemvadászok egyaránt jelen vannak, a John a végén padlót fog egyáltalán nem egy túlpörgetett Odaát klón. Ez minden bizonnyal az alapanyagnak, David Wong sziporkázó monológokkal tarkított regényének köszönhető, amely szemrebbenés nélkül ível át az utcai drogoktól a párhuzamos dimenziókig.
Egyelőre ennyi, a lista másik fele is olvasható lesz hamarosan!
