Van az a jelenet a tavalyi Bosszúállókban, amikor Proxima Midnight megérzi, hogy áll valaki a peron túloldalán a sötétben. Felé hajítja a lándzsáját, mire a várakozó alak könnyedén elkapja és kilép vele a fényre. Steve Rogers Végtelen háborús feltűnésében filmes szempontból nem volt semmi különleges, mégis együtt libabőrözött az egész moziterem, szerintem azért, mert a karakter addigi útja beégett a kollektív tudatalattinkba. A sötétből kilépés szimbolikus gesztus. A korábbi filmekre, a karakter sorsára reflektál, jelesül, hogy miután többször is csalódott a fennálló rendben és üldözötté vált, árnyékba kellett vonulnia, most pedig szakállas, fekete ruhás (csak)Kapitányként kell előlépnie onnan. És ezt legbelül minden mozinéző tökéletesen megértette. A dolog nem működne ennyire csodásan, ha nem tizenkilenc film vezeti fel ezt a kulimázt. De mi mind megnéztük ezeket a filmeket, nem is egyszer. Ki tudja, hol kapott el az gépszíj. Talán amikor először záródott le fémes csattanással az a sisak. Talán amikor először szántotta végig az ellent a Mjölnir. Talán amikor… De úgyis tudjátok, miket mondanék még. Mert – mondom – az egész ott lapul a kollektív tudatalattinkban. Tudod, mint Zeusz a görögöknél…
A Marvel filmuniverzum jelenleg a világ legpolírozottabb popterméke, talán csak Michael Jackson vagy a Star Wars érhet a nyomába. És mint tökéletesre csiszolt poptermék, huszonkettedik felvonása, a Végjáték is kielégít szinte minden igényt, annyi nézőnek sikerül megfelelnie, amennyinek csak lehet. Meg van a precíz fókuszcsoportos kutatások eredménye. Ezt a filmet egyszerűen nem lehetett volna ennél jobban megcsinálni. És éppen ezért tűnik néha túl soknak, megterhelőnek és ezért érződik itt-ott fáradtnak is. Ezért fáradsz bele a hősökkel együtt te magad is ebbe a kereken három órás monstrumba.
A Russo fivérek végig nem fukarkodnak az érzelmekkel, néhány pillanatban még a Leftovers sorozat melankóliája is eszünkbe juthat, kontrasztként pedig az utolsó órában megkapjuk az MCU eddigi legvadabb csörtéjét. Pedig volt itt pár vad csörte, lássuk be. De hát ugye erre is számítottál. Megkapod, amire számítottál, meg nyugi, pár olyan dolgot is, amire nem számítottál, három órába elég sok fordulat elfér. És rutinszerűen mindig ott egy vicc, mindig ott az a beszólás, satöbbi, satöbbi.
A legnagyobb erény, hogy szépen sikerül árnyalni a főbb karaktereket, és méltó módon lezárni a sztorit. Minek szaporítsam, nagyjából minden úgy van, ahogy vártad. De ezután valami más kell, hogy következzen. Mert nem csak elégedett vagyok, hanem kurvára fáradt is.
