Tonnányi pattogó töltényhüvely és több száz fekvőpadon töltött óra után csak nem sikerül tisztességesen megöregedni a 80-as évek nagy akciósztárjainak. Robert Redford meg ezzel az egy alakítással zárójelbe teszi a hollywoodi aggastyánok valamennyi próbálkozását. Nem mintha J.C. Chandor túlélődrámáját bármilyen szinten össze lehetne vetni a minden szempontból obskúrus Feláldozhatókkal. Azt viszont illő megemlíteni a Minden odavan kapcsán, hogy a 77 éves színészlegenda elképesztően komoly fizikai teljesítményt nyújt benne, komolyabbat, mint a Stallone bármelyik szárnysegédje. (Ráadásul Redford még szemtelenül jóképű is.)
Emberünk - kit a szövegkönyv is csak „Our man”-ként emleget - hajója léket kap az Indiai-óceán kellős közepén. A sors fintora, hogy elsőként a CB rádió, meg a GPS lesznek a baleset áldozatai. Innentől fogva megindul a harc a túlélésért: fogytán az ivóvíz és az élelem, a mentőcsónakot pedig úgy dobálja a tenger kénye-kedve szerint, mintha egy sárga pingponglabda volna.
Az elveszettség érzete csak úgy ömlik a film képkockáiról, a „csónak alatt gyülekező cápahad”, vagy a „hős háttal a közelgő viharnak” lenyűgözően félelmetes kompozíciók. A Gravity - 2013 másik fontos túlélőfilmje - vizuális harsányságának azonban itt nyoma sincs.
Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy a film egyetlen szereplője öreg, méghozzá nagyon öreg. Az öregség egyébként minden mozdulatán érződik, köszönhetően annak, hogy Chandor filmjében a tárgyaknak valódi súlya van, az az érzésünk, hogy itt semmi nem preparált, semmi nem forgatási kellék: ha meg kell emelni egy ládát, meg kell szorítani egy kötelet, az komoly erőfeszítéssel jár. A film mellőz minden szájbarágós elemet is. Gyakran nem könnyű kitalálni, mit miért tesz a hős, pláne komolyabb hajózási ismeretek nélkül. A felismerés, a sok „áhhá” élmény még izgalmasabbá teszi a néző számára ezt a néma valóságshowt.
Habár a hajós mindössze két-három alkalommal szólal meg a filmben, egy-egy tekintete egész monológokat helyettesít (melyek bizonyára le is vannak írva az eredeti szkriptben). Redford zseniálisan letisztult gesztusokkal dolgozik. Miközben egyre kilátástalanabbá válik a helyzete, arcán a sztoikus nyugalom és a keserű lemondás váltakozik és mindezt folyamatosan belengi valami magasztos méltóság. Ez a méltóság amúgy a filmtechnikai eszközökre is vonatkozik (a premier plánok és a totálok nem csak úgy random váltakoznak: minden beállítás egy zenemű pontosságával adagolódik).
A színész munkáját amúgy jelentősen támogatja az utóbbi idők talán legszebb komponált filmzenéje. Alex Ebert szomorúan fennkölt fúvósai olyan szférában lebegnek, ahova maga a karakter is tart az elkeseredettség perceiben. Az pedig, hogy a dallista erősen patetikus, szépen ellenpontozza a mikrorealista játékmódot.
A finálé borzongató, ráadásul teljesen nyitott marad. Habár a film előszavában elhangzó gondolatok azt sugallják, hogy van még mit helyrehoznia, hajótöröttünkre már bizonyosan nem vár a Gravityben látható „újjászületés”. Küzdeni azonban sosem késő.
Ugye ti is érzitek, hogy ezen a ponton már százezer tengeri mérföldre vagyunk az álomgyár vén rambóitól!
