Az American Horror Story első évadáról

Szereted a horrort, de nem vagy megelégedve a filmipar mostani felhozatalával? Szeretnéd, ha valami igazán beteg élményben lenne részed, de az Evil Dead megakad a torkodon, viszont az Odaát már enyhén szólva is gáz? Van megoldás! And the Oscar goes to… Na jó, ez azért túlzás lenne (meg hát tévés produkcióról beszélünk), de az Amerikai Horror Story valóban zseniális sorozat. És ne dőljünk be a klisés címnek, a sorozat maga korántsem az.

A készítők - Ryan Murphy és Brad Falchuk – antológia-jellegű sorozatot találtak ki, ahol minden évad egy teljesen más történetet mesél el, minisorozat-szerűen. Az első évadot 2011-ben mutatták be a nagyérdeműnek és azóta is töretlenül tör előre.

Elsőként érdemes megemlíteni a főcímet. Azok készítették, akik a Hetedik című film intróját. Ez már el is mond pár dolgot róla. Az, hogy beteg, enyhe kifejezés. Az, hogy hátborzongató, szintén. Remekül megadja az alaphangulatot a sorozathoz, én személy szerint csak egyszer tudtam teljesen végignézni és a továbbiakban inkább továbbtekertem (hívjatok beszarinak). És itt most nem is csak a felvillanó furcsa, hátszőrborzoló képekről beszélek, hanem a zseniális zenéről is. Ha csak sötét képernyőt mutatnának, míg szól a zene, az is megtenné a kellő hatást. (Ráadásul az intróban felvillanó különös képek a sorozat előrehaladtával értelmet nyernek.)

Még mielőtt belemennék a cselekmény taglalásába, említést kell tennem a szereplőgárdáról is. Látszik, hogy nagy gonddal válogatták ki a színészeket és az is, hogy élvezik a rájuk szabott szerepeket.

Jesica Lang karakterének elemi romlottsága nagyon beleillik ebbe a hátborzongató atmoszférába – persze nem is kell csodálkozni ezen, hiszen többek között a Titusban is nagyot alakított -, messze viszi a prímet (többször is jelölték már díjra a sorozatban nyújtott teljesítménye miatt) és még mindig gyönyörű nő.

Connie Britton – esetleg a Nashville-ből ismerhetjük még – Vivien szerepében játssza a megcsalt feleséget, és ő a nagy betűs Áldozat, nekem mondjuk nagyon idegesítő, de erről nem a színésznő, hanem a karakter tehet, végül is jól csinálta a csaj.

Dylan McDermott is jól hozza a jóképű, csapongó férjet, aki két lábbal a földön jár, és még akkor sem veszi észre, mi folyik körülötte, amikor már a képébe világít az a bizonyos fényszóró.

Nekem még nagy kedvencem volt Even Peters, aki nagyon veszélyeset alakított. Féltem tőle, nem tudván, hogy mikor fog valami váratlant és borzalmasat csinálni. Egyszerűen kiszámíthatatlan volt: az ügyeletes gonosz, de ennek ellenére valahogy mégis szerethető. (Nem mellesleg játszani fog a következő X-men filmben.)

Taissa Farmigáról (Vera Farmiga  - The Conjuring - húgocskája) csak annyit, hogy jó volt, illet rá a lázadozó tinédzser szerepe, de most hogy látom, mit csinál a harmadik évadban, azt kell mondjam, pont ugyanolyan. Szóval nem ő a legjobb, de elmegy (persze ez csak az én véleményem).

A többiek is remekül alakítanak, de nem akartam most mindenkit kielemezni, bár talán még Zachary Quinto meleg figurája is említést érdemelt.

És akkor a cselekmény: a készítők olyat akartak összehozni, ami valami újat hoz ebbe a stílusba, vagy esetleg pont, hogy új stílust teremt, és azt hiszem ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Bár ez jobban látszódik a második évadon, de erről majd később.

A helyszín egy nem is olyan régen épült ház, ami tele van zsúfolva szellemekkel. Még nem láttunk ilyet, ugye? De ne vonjunk le téves következtetéseket, itt azért ennél többről van szó. Úgy kezdődik a pilot, hogy két srác bemegy az elhagyatott házba, és tudom, hogy úgyis kinyiffanak odabent, de a nyomasztó élményhez hozzá tesz, ahogy egy dawn-kóros kislány kiabálja utánuk, hogy „Megbánjátok.” és az, ahogy egy vidám zenére elkezdik szétverni odabent a berendezést a srácok. Aztán tényleg megbánják…

Végig kitűnő hangulattal bír a sorozat, nekem például eszembe juttatta Stephen King Rose Red-jét, de a Ragyogásra is hajaz néhol. Beteg, borongós, veszélyes és izgalmas pszicho-thriller tárul a néző elé, amit egyszerűen nem lehet abbahagyni. Tele van rejtéllyel és folyton hoz valami újabb meglepetést, amire nem számítasz, meg aztán hullanak is benne az emberek rendesen, persze azért a Trónok harcát nem pipálja le ebben (de mondjuk melyik másik sorozat teszi...). Elég sok "Ne már!" pillanat van benne, amit most inkább nem spoilerezek el. Még csak annyit, hogy szépen lezárul minden történetszál a végére, ezzel is jelezve, hogy a következő évad másik témához nyúl majd.

Arra mindenképp szeretném figyelmeztetni a kedves olvasót, hogy véletlenül se nézze ezt a sorozatot szinkronosan, mert egyszerűen borzalmas. Szó nincs rá, hogy mennyire elszúrták. Ennyire rossz szinkront utoljára a viasta3-mon láttam 6-7 évvel ezelőtt. Mindenesetre nagyon visszavesz az élményből.

A lényeg, hogy én csak ajánlani tudom, hát még a második évadot! De ezt majd a következő kritikában fejtem ki. Addig is adnék ennek az évadnak egy 10/7-et. Egy kis kedvcsináló: