Faluról jövök. Egy kétezer fős településen nőttem fel, a Dunántúl közepén. A legközelebbi valamirevaló város egy órányira van kocsival. A boltban a hét közepére üres a mélyhűtő, mert az emberek vagy otthon vágnak disznót, vagy egyszerűen nincsen pénzük húst venni. A legtöbben ritkán mozdulnak ki, hová is mennének. Talán van némi rálátásom arra, mit jelent az elszigetelődés, hiszen ismerem a magyar faluvilág gyanakvó, betokozódott alakjait.
Ha elképzelem, milyen lehet az élet Nyugat-Texasban, meg kell növelnem a távolságokat, az utak szélességét, a kocsik méretét, fegyvert kell helyeznem a kocsmai őskövületek farmergatyájába és kell még valami... Naív, elképzelt Texasom legfontosabb összetevője egy csipetnyi abból a "naplementébe lovaglós" vadromantikából, amit megannyi modern westerntől kaptam az évek során.
David Mackenzie Oscar-jelölt filmje hamisítatlan western is lehetne. Egy szőrös tökű testvérpár sorra rabolja a környék bankjait, hiszen a boldogulásnak nincsen más útja az országnak ebben a lecsúszott - vagyis soha föl nem emelkedett - szegletében. Nyomukban két már-már komikus figura: egy nyugdíjazás előtt álló rendőrfőnök (Jeff Bridges) és indián kollégája, akik szünet nélkül szekállják egymást, főleg rasszista megjegyzéseket puffogtatva. Valamennyi karakterből árad a macsó életérzés, a környezet egyszerre festői és sivár, bárkinek bármelyik zsebében ott lapulhat és lapul is a hatlövetű...
Valami azonban nem klappol. Ez valahogy mégsem "az" a western. Tanner (Ben Foster) és Toby Howard (Chris Pine) randalírozása kicsit sem megdicsőült vagy stílusos sokkal inkább, brutális és realista. Az erőszak előbb komikus, majd egyre inkább nyers és esetleges, szinte dokumentarista. A célok is - a családi vagyon megtartása, a tartozások visszafizetése - egészen "drámaian" megalapozottak. Ezzel párhuzamosan a vén ranger és az indián szarkasztikus beszélgetései a texasiak, sőt a vidéki amerikaiak keserűségét visszahngozzák. Összességében elég sokszor eltolódik a hangsúly a klasszikus western atmoszféráról egyfajta társadalmi korrajz felé. A mai vidéki amerika tárul a szemünk elé, ahol egy kisváros lakói rideg természetességgel veszik üldözőbe a rablókat böszme nagy puskákkal és böszme nagy terepjárókkal. Ebben a világban még mindig dicsőségnek számít egy decens fejlövés. Az izgalmas, kifejezetten modern kamerakezelés és a szívszaggatóan szép beállítások (a film meglepően színes) éles kontrasztot teremtenek ezzel az "ember embernek farkasa" hangulattal.
Az angol "Come hell or high water" kifejezés (szó szerint fordítva: "Jöjjön pokol vagy özönvíz") egy determinált helyzetre utal. Akkor használják, ha valaminek mindenképp meg kell történnie. A testvérek tisztában vannak azzal, hogy a történetük nem fog romantikus "naplementébe lovaglással" végződni. Mégis, mindenáron végigviszik a céljukat. Nem tehetnek mást, hiszen ebben a zárt közegben egyszerűen nincs választási lehetőségük.
A Hell or High Water a súlyos mondanivaló, egy elszigetelt mikrovilág tűpontos bemutatása ellenére is van annyira szórakoztató, hogy helyt álljon a western klasszikusok sorában. Az utolsó jelenet líraisága a műfaj legjobbjait idézi. Bárcsak egyszer készülne egy hasonlóan éleslátó, kritikus és vagány film a magyar faluvilágról... Még lőni sem kéne olyan sokat benne!
