Mondhatnám, hogy felejts el mindent amit a mexikói drogkartelekről tudtál, de nincs értelme ennyire nagyvonalúan indítani. A Sicario sem teszi. Denis Villeneuve filmjének egyik legfontosabb tanulsága, hogy az amerikai kontinensen dúl egy olyan háború napjainkban, amely minden korábbi háborúhoz mérhetően aljas és rettenetes, és minden korábbi háborúhoz hasonlóan csak azoknak van halvány fogalma róla, akik akarva-akaratlanul részeseivé válnak.
Kate Macer (Emily Blunt) egy CIA-s kommandós csapat vezetője. Mielőtt megpróbálnál elidőzni a gondolattal, hogy miként tud egy 55 kilós nő szekrénnyi mexikóiakat földre teríteni, a film könnyedén eloszlatja minden kételyedet. A nyitójelenetben egy precíz és kegyetlen leleplezés során érvényesül az előbb lövünk aztán kérdezünk módszer. Mert bizony ebben a világban semelyik másik módszer nem tud működni, hiszen - mint említettem - egy háború közepébe csöppenünk.
Felettesei olyan ajánlattal állnak elő Kate számára, melyet egyetlen adrenalin junkie és igazságharcos sem utasíthat vissza: egy benfentes osztag tagjaként lehetősége nyílik az egyik legnagyobb drogkartell fejének elfogására. Az amúgy is nyomasztó thriller ott fordul csak igazán baljós hangulatba, amikor megismerjük Alejandro-t és Matt-et, a csapat mexikói és amerikai irányítóit. (Del Toro és Josh Brolin egyaránt tökéletes választás!)
Nem könnyű megérteni, mi vesz rá embereket arra, hogy életüket fülledt és koszos mexikói városkák megfigyelésével töltsék, vagy hogy az állandó fenyegetettség miatt remegő kézzel riadjanak föl álmukból és bármely pillanatban szinte gombnyomásra változzanak érzelemmentes gyilkológéppé. A cselekmény előre haladtával a karakterek egyre több motivációjára fény derül, de a kép csak nem akar kitisztulni. Nem is tisztulhat ki, nem lehet racionálisan oldalakat választani. Tudod... Háború.
A Sicario sárgás, fakó színei, rideg beállításai egy már-már nem evilági, a kényelmes hétköznapi küzdéseknél mérföldekkel alantasabb harc szemlélőivé teszik a nézőt. Konkrétan van egy jelenet ahol a rohamosztag alkonyatban derengő sziluettjei belesüllyednek a látóhatárba, mintha csak a pokolba szállnának alá. De mindeközben Villeneuve képeiben van valami félelmetesen reális és esetleges, az akciójelenetekből sugárzik fezsültség.
Mindhárom főszereplő intenzív és meggyőző, a végkifejlet tragikussága és a köztük lévő viszonyrendszer finom változásai pedig pont úgy hagynak ott, ahogy azt kell. Keserű szájízzel, azzal a nyamvadt érzéssel, hogy mennyire kár mindenkiért aki ebben a lehangoló káoszban elpatkolt és el fog patkolni, mennyire nem számít kinek van igaza, ahogy az sem, ki kezdte az egészet. Elfelejthetsz mindent amit a mexikói kartelháborúról tudtál, mert a tények nem segítenek megérteni ezt az egészet.
