Van nekem egy naiv énem, mely aligha tud az emberiség számára nagyobb kalandot elképzelni, mint egy idegen planéta benépesítése. Kim Stanley Robinson, korunk egyik legelismertebb sci-fi irója arra vállalkozott tavalyi regényével, hogy eloszlassa valamennyi illúziómat ezzel a kalanddal kapcsolatban. Kegyetlenül.
A Földtől cirka 12 fényévre (9,5 billió kilométer), az Aurora nevű hold felé száguld egy óriási űrhajó a fénysebesség 10%-ával (30000 km/s), a fedélzetén 2122 emberrel, állatokkal, erdőkkel, tavakkal, egyszóval egy egész mini-bioszférával. Hamarosan megérkeznek. Persze nem az eredeti utasok, hanem az (ük)unokáik, hiszen az út még ilyen felfoghatatlanul nagy sebességgel is kb. 180 évbe telik. És korántsem gondtalanul.
Talán a fenti sorokból is kitűnik, hogy Robinson az a fajta író, akinél a tudomány legalább annyit nyom a latba, mint a fantasztikum. Ebből a tudományos földhözragadtságból fakad kegyetlensége, amely a regény egyik végső következtetése is egyben: legyen akármilyen fejlett egy civilizáció (hőseink valamikor 2500 után indulnak útnak), lépten-nyomon azzal kell majd szembesülniük, hogy egy idegen, földszerű planéta benépesítése minden szempontból... Iszonyat nagy szívás. Sokkal nagyobb és több áldozatot követel meg, mint azt egy naiv sci-fi rajongó valaha is elképzelte.
Miközben a szerző elképesztő alapossággal járja körül a dolog technikai, fizikai, biológiai, kémiai és társadalmi vonatkozásait, rendszeresen visszatér egy érzelmes, emberi nézőponthoz. Freya felnövésén, nővé és vezetővé válásán keresztül nyerhetünk bepillantást abba a már-már tudathasadt, "sehova nem tartozom" állapotba, amit a generációs csillaghajó utazói átélnek. Ezt nehéz a mi földi fejünkkel elgondolni, de Robinson nem véletlenül helyez hangsúlyt az utazókat ért traumákra. Gyakorlatilag a mű kezdetétől ott lebeg a baljós kérdés a szereplők feje fölött: Valóban érdemes volt belevágni?
Ahelyett, hogy a saját bolygónkat - talán számunkra az egyetlen valóban élhető világot - ért súlyos károkat próbálnánk meg orvosolni, mi óriási konzervdobozban nyomorgó embereket küldünk lakhatónak tűnő bolygókhoz, hogy ott telepedjenek le. Ezt később az elsők leszármazottai már nem feltétlenül akarják, nekik kell ugyanis elviselniük a "kirándulás" legkellemetlenebb következményeit. Úgy néz ki, az ember mindig túl későn veszi észre, mekkora felelőssége van a jövő alakulásában. Olyan, mintha egy greenpeace nyilatkozatból ollóztam volna ki ezeket a gondolatokat, pedig viszonylag korán ilyen és hasonló morális dilemmákkal szembesít bennünket az Aurora. Nagyrészt amúgy az űrhajó fedélzeti számítógépének elbeszélésében teszi ezt, aki egyike a valaha megírt legösszetettebb, legizgalmasabb személyiségű mesterséges intelligenciáknak.
Egy olyan értelmes entitásról beszélünk, akit nem motivál sem a kalandvágy, sem a küldetéstudat, de még csak a túlélő ösztön sem. Számára az utazás pár száz éve csak kvantumfizikai és biológiai problémák sorozata. Ő csupán működik és életben tartja, segíti a telepeseket, nagyon ritkán pedig javaslatokkal áll elő a számukra. Tárgyilagos leírásaiból kitűnik, hogy megérti az utazók kétségeit és a kolonizálást maga is egy óriási, furcsa kísérletnek tekinti. Éppen ezért nyers kijelentései időnként kifejezetten ironikusnak hatnak, sokszor humoros, oldó jellegűek, de meglepő módon magukban hordoznak egyfajta sztoikus bölcsességet is: akárhogy is lesz, mi megpróbáltuk.
Az Aurora - Andy Weir pár évvel korábbi sikerregényéhez, A marsihoz hasonlóan - gyakran áraszt el bennünket izgalmas információk halmazával, a tudomány tisztelete és szeretete folyamatosan árad soraiból. A végső konklúzióhoz - egyfajta feloldáshoz a "Menni vagy maradni?" kérdésben - már nem a gépi elbeszélő, hanem maga az író vezet el bennünket, amikor felvillantja a megbékélés lehetőségét Freyában (igen, önmagában). Ez a spirituális állásfoglalás pedig talán minden ténynél erősebben marad meg az olvasóban, éppen ezért a mű nem csak hard science-fiction rajongóknak ajánlott.
