Cloverfield Lane 10 (10 Cloverfield Lane)
A név - úgy látszik - nem kötelez. Legalábbis, ha te vagy J.J. Abrams. Mert ez esetben zokszó nélkül használhatod újra megasikeres szörnyfilmed címét egy ahhoz alig köthető paranoia-thrillerhez. A maga műfajában mindkét film maradandó élmény és kiemelkedik a zsánertársak sorából. De ebben azért több a kurázsi. A Cloverfild Lane 10 John Goodmannek és az egyszerű de nagyszerű, figyelmedet érzékeny csápokkal rángató forgatókönyvnek hála a tavalyi év legfeszültebb mozis pillanatait tartogatta. Vigyázat, morbid humor!
Momentum: Könnyű esti kocogás egy titokzatos, nagy valami elől - természetesen csakis kiskacsamintás zuhanyfüggönyből készült vegyvédelmi ruhában.
Rendes fickók (The Nice Guys)
Shane Black immár évtizedek óta a buddy-moviek koronázatlan királya és egyelőre nem akaródzik neki elhagyni a képzeletbeli trónt. Jó ez nekünk így. A The Nice Guys pikírt karakterei csak úgy lubickolnak szerepükben, a film szétcsattan az energiától, ami hol erőszakban, hol fekete humorban kondenzálódik. Black felvállaltan a "pornó-alkohol-bajusz" tengelyen határozza meg a 70-es éveket és mindezt cseszettül szórakoztatóan teszi!
Momentum: A hős (Ryan Gosling) Chaplint idéző magánszáma a WC-ben, avagy "A pisztoly, az ajtó, a cigaretta és a színész".
Midnight Special
Ahogy a kritikában írtam: "A "high-concept" forgatókönyv és a felvállalt sci-fi elemek miatt 20 évvel ezelőtt ez a mozi simán elment volna nyár közepi blockbusternek, a mai elképesztő látványfilmdömping közepette azonban egyáltalán nem csoda, hogy a magyar mozik talán nem is fogják műsorukra tűzni. Ahhoz ez a film túl csendes. Ugyanakkor, hála a True Detective-ben is megismert hátborzongatóan szép mocsárvilág-hangulatnak, a szereplők jó értelemben vett "régimódiságának", és annak, hogy a szemünk előtt beteljesülő fantasztikum milyen elegánsan van felépítve (egészen a lezárásig), lélekemelő élmény lehet a Midnight Special. Elég hozzá csak egy kicsit hinni a csodákban."
Momentum: Bármelyik olyan mozzanat, amit David Wingo nagyszerű zenéje kísér.
Swiss Army Man
Divat az "abszurd" jelzővel válogatás nélkül dobálózni, az egyszeri mozinéző mégis csak pislog, ha annyira megdöbbentően abszurd történettel találkozik, mint Hank (Paul Dano) útkeresése. Valahol ez is egy buddy-movie, csak éppen Hank barátja egy hulla. És hogy mi mindent tanulhat az egyszeri mozinéző egy finghajtással közlekedő halottól? Hát például azt, hogy a magány eléggé veszélyes sport, nem árt(ana) néha kivenni egy kis szabadságot.
Momentum: Montázs arról, hogy mit és miért csinál a mai ember. A szöveg és a képek együgyűsége mögött hatalmas szív rejlik. (Meg egy félresiklott élet.)
Amerika Kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War)
Tudom, hogy eleged van a szuperhősökből, de azt mondom, bírd ki még egy kicsit. A Marvel egyre inkább hajlandóságot mutat arra, hogy szereplőit embereknek láttassa. Rohadtul menő embereknek, de mégiscsak embereknek, ez pedig egészen izgalmas. Egy egészen emberi konfliktusra épül a Civil War című filmmonstrum és némi moralizálást is megengedve magának nem felejt el az elmúlt év legkúlabb akciófilmjének lenni. Pont.
Momentum: A reptéri csata úgy ahogy van tökéletes.
Érkezés (Arrival)
Az Arrival nem azért az utóbbi évek legjobb sci-fije, mert annyira újszerű vagy kreatív. Az időn kívül helyezkedő, azt egyfajta szövetként felfogó földönkívüliekkel már Kurt Vonnegut 5-ös számú vágóhídjában is találkozhattunk. A film legnagyobb ereje szerintem az, hogy Louise Banks (Amy Adams) személyes drámáján keresztül provokálja ki nézőjéből az alapvető filozófiai kérdést: Mi van ha minden eleve elrendeltetett? De tényleg. Mi van akkor?
Momentum: Az idegenek első megjelenése a ködben.
Eddie a sas (Eddie The Eagle)
Mert Hugh Jackman annyira iszonyatosan menő a kiégett síugró szerepében. Mert az amúgy jóképű Taron Egerton annyira elragadóan csúnya és annyira szerethetően hülye. Egyszerűen csak azért, mert kellenek az ilyen "egyenes" filmek az önmegvalósításról.
Momentum: Beszélgetés a zakkant finn csodaugróval a liftben, másodpercekkel a 90 méteres ugrás előtt.
Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet (Rouge One: A Star Wars Story)
Mondthatsz bármit, ez a film tele van jó pillanatokkal. A Sergio Leone westerneket idéző nyitójelenetet, az erő-érzékeny őrző sétáját a cikázó lézersugarak között, a kreatív és marha jól kinéző "űrbeállítások" valamelyikét egyaránt választhattam volna meghatározó momentumként. De az az igazság, hogy ha szívemre teszem a kezem, mégiscsak az alábbit kell választanom.
Momentum: Darth Fucking Vader saját kezébe veszi a dolgok irányítását.
A visszatérő (The Revenant)
Remek dolog, hogy A visszatérő ekkora hírverést kapott, hiszen ritkán kerül ennyire zsigeri alkotás az IMAX mozik vásznaira. Méltatták már eleget Innaritu és Emmanuel Lubezki kollaborációját, ráadásul a közösségi média szívügye, Dicaprio várva-várt oscar díja is szállítva lett. Nekem mégis Tom Hardy alakítása ragadt bele a tudatom legmélyebb zugaiba. (Pedig néha nem is értettem, mit mond.)
Momentum: Az indiánok rajtaütnek a táboron.
Zootropolis - Állati nagy balhé (Zootopia)
Elsősorban gyerekeknek készült animációs film sosem beszélt még ennyire nyíltan a társadalom rákfenéiről, korrupt politikusokról, rasszizmusról, kirekesztésről... Külön öröm pedig, hogy a Nice Guys mellett kaptunk tavaly egy ennyire szórakoztató nyomozós filmet. A Zootopia minden jelenete friss és laza: súlyos témákat jár körbe játszi könnyedséggel. Le vagyok nyűgözve.
Momentum: "Lajhár ügyintéző" bármelyik megszólalása.
