Két évvel ezelőtt Damien Chazelle vérfagyasztóan izgalmas pokoljárásra invitált meg. Zenészfilmnek álcázott sportfilmje, a Whiplash számomra nem csupán egy feltörekvő dobos sztorija, hanem vitairat. Provokatív és szikár, mint maga a szerepért Oscarral jutalmazott J.K. Simmons. Központi problémafölvetése a tehetség, a zseni és a kreativitás körül pörög egyre növekvő fordulatszámmal, miközben rávilágít, mennyire vékony a határ megsemmisülés és megdicsőülés között. Most rátérhetnék arra, hogy a La La land karakterei - ezúttal egy szerelmespár - a Whiplash főszereplőjéhez hasonlóan tévednek be az önmegvalósítás erdelyébe, hiszen valahol tényleg ez történik. Chazelle ezúttal egy elképesztő részletességgel és szívvel felépített mesterséges világba helyezi karaktereit. Akik egyébként kifejezetten szerethetőek. Mégsem tudom, mihez kezdjek ezzel a filmmel.
Vegyük ezúttal romantikusra a figurát. Végtére is Los Angelesben járunk, a városban, melynek utcáin (és filmstúdióiban) több mint száz éve álmok és álmodozók születnek. Sebastian (Ryan Gosling) és Mia (Emma Stone) e világ szülöttei, előbbi a jazz, utóbbi a színészet megszállottja. Onnantól kezdve, hogy egymás mellé sodorja őket a langyos hollywoodi szél (mondom, romantikusra!), közösen próbálják valóra váltani álmaikat. Útjuk - mint általában - hullámhegyekkel és völgyekkel van tele és annak ellenére, hogy Chazelle mozija ízig-vérig musical, korántsem lehetünk biztosak a happy ending-ben. Mert annál azért árnyaltabb a kép.
Illő megemlíteni a technikai bravúrokat. Vágás nélküli monumentális táncjelenet természetes fénynél felvéve az autópálya közepén. Gosling és Stone az 50-es évek romantikus filmjeit könnyeden, lazán megidéző valamennyi közös táncjelenete. Izgalmas játék a valódi és a mesterséges díszletek kombinálásával. A vágás úgy, ahogy van remek. A zene pedig messze igényesebb és tudatosabban felépített (ugyanakkor kevésbé slágeres), mint sok-sok műfajtárs dallistája. Mindezen tök jó húzások dacára én érzem magam kényelmetlenül, amikor valahogy nem akar beütni a retró fíling. Értem, de nem érzem. Én, aki seggemen ugrálva tapsoltam a Stranger Things legátlátszóbb filmes utalásainak, nem tudom ugyanígy gyermeki lelkesedéssel fogadni a La La Land tudatosan kreált, egyszerre modern és régimódi, színes-szagos világát. Hát persze, hiszen míg elválaszthatatlan gyermekkori kötelék szövődött köztem és Spielberg idegenjei, Stephen King rémségei között, addig semmi hasonlót nem tudok fölmutatni Fred Astaire-rel vagy Gene Kelly-vel.
Arra kérlek hát, Kedves Olvasó, hogy a megszokottnál szkeptikusabban tekints az írás alatti pontszámra. Ha nálam otthonosabban mozogsz a Hollywood csillogó hőskorának hangulatával átitatott, ugyanakkor drámai felhangoktól sem mentes La La Land varázsközegében, akkor ez a film tökéletes lehet számodra.
