Nagyszerű forgatási képek jelentek meg az AMC csatorna oldalán a Breaking Bad utolsó évadából. Egy kis ízelítő:

A Wall Street farkasa

Kritika / Szövényi-Lux Balázs

Kevés olyan rendező van, aki 70 év fölött is friss és merész tud maradni, visszavonulása pedig fel sem merül. Martin Scorsese viszont a kevesek talán legjobbja: egyik évben egy 3D-s gyerekmesét készít (Hugo), előtte misztikus thrillert (Viharsziget), majd a brókerek egyik legaljasabb fajtájáról alkot szemkápráztató mocsoktengert – mindegyiket kifogástalan minőségben.

A Wall Street farkasa megtörtént eseményeken alapul: DiCaprio játssza az egyszerű álláskereső amerikait, aki még munkába lépés előtt fejébe veszi, pénzt fog keresni, sok pénzt. Belekeveredik a brókerek megfoghatatlan és irracionális világába, majd mikor beüt a fekete hétfő 1987-ben, egy merész lépéssel önálló céget indít el. A pénz pedig egyre nagyobb mértékben dől be az ablakon, a cég menőbb és tágasabb lesz, az aljas gazdasági trükkök pedig az egekig szállnak. Belfort  a zseniális kommunikációs képességével, méretes csalásokkal gazdagszik meg...

Scorsese egészen a tartalomhoz igazította az elbeszélésmódot, és a mester ilyen játékosan barbár még sosem volt. Olykor tévéfelvételekben mesélik a történetet (a képarány is változik ilyenkor, rosszabb a minőség). DiCaprio már nem csupán narrálja a filmet (mint a Nagymenőkben a főhős), hanem a kifejezetten a nézőkhöz beszél (bele bizony a kamerába), körbevezet minket a cégben, aztán a szemünkbe néz, elhallgat, azt mondja, „tudom, minek is beszélek, ez a sok adat úgysem érdekel titeket”, majd visszafordul a társai felé, és éli tovább filmbeli életét. Időben is ugrál a cselekmény, a nézőpontok is merészen változnak. Ömlik a sokfajta kísérőzene (híres rockballadát követ klasszikus tétel, majd blues lesz belőle), egy hosszú kameramozgást stilizált úsztatás, lassítás követ. Ennek a formának köszönhető, hogy a szánalmas jeleneteken is hangosan hahotázhat a közönség – nem azért, mert jól esik nevetni, hanem mert kínunkban nem tudunk mást tenni. Úgy szórakoztat a film, hogy közben undort kelt és felháborít – illetve fordítva, miközben felháborít, el is szórakoztat, hála a nagyszerű színészi alakításoknak, a jól megírt karaktereknek, és bravúros rendezői-vágói munka párosának. Ám egy percig sem tudjuk szeretni sem a főhőst, sem a rendőrt, de a szőke modell-anyukát sem. Nincs kivel azonosulni, illetve az alkotóknak sem ez volt a célja. Ám akkor miért nézzük mindezt?

Ambivalens érzéseink lesznek az alkotás közben és a végén is. Fárasztó tud lenni (és bántó), egy idő után kezd elviselhetetlen lenni a szemünk előtt történő gyalázat. Olyan ez, mint egy erőszak nélküli Nagymenők összekeverve egy szenvedély nélküli Nagy Gatsbyvel: látványos, sodró lendületű, de jéghideg élmény. Mégis van némi varázsa: DiCaprio eszementül óriásit játszik. Mintha egész életében egy tőzsdebarom eljátszására gyűjtött volna: kirobbanó formában jeleníti meg a karaktere minden szélsőségét. Bizonytalanul hódít, aztán elegánsan reprezentál, majd majommal a kezében tart erkölcsi beszédet a beosztottaknak, aztán félholtan kúszik el a házból a luxusautóig, végül teli torokból üvölt bele a mikrofonba egy elitpartin: minden kifogástalan. Az év egyik legjobb alakítása az egyik legszélsőségesebb filmben – ez lesz talán a veszte is. De említsük meg Jonah Hill munkáját is, aki a bunkó haverként és elszántan kicsapongó brókerként élete alakítását nyújtja; illetve a fiatal ausztrál színésznő, Margot Robbie is kitűnően domborít (ahogy egykor Sharon Stone a Casinoban).

A Wall Street farkasa főleg azoknak ajánlott, akik szeretik Scorsese extrém megoldásait (nem pedig a Titanic-rajongóknak). Egészen hosszú (180 percnyi deviancia), de kétségtelenül magas minőségű és stílusos munka. Lesznek majd, akik kiakadnak rajta, lesznek hangosan nevetők is – megosztó egy mozi. Elegánsan adagolt mocsok.

Minősítés: 10/8

Képek forrása: port.hu

Filmes listámnál a szubjektivitást említettem, erre ez méginkább vonatkozik. Tavaly kevesebb időm volt új lemezek felfedezésére, de 10 remek dalt azért csak sikerült most összegyűjtenem 2013-ból.

10. Szabó Benedek - Kapuzárási Piknik

Mert annyira kellemesen ironikus és mélabús ez a nyitódal. Vigyázat! A teljes lemez hallgatása már akkutt depressziót okozhat, és számomra kissé túlztottan is személyesre sikerült.

9. Draft Punk - Contact

Öveket becsatolni, indulunk a Jupiterhez, mert a tudósaink találtak valamit, ami meg fogja főzni az agyatokat! És jól fog esni!

8. Arctic Monkeys - Do I Wanna Know

Érettebb, megfontoltabb, kicsit lassabb is lett az AM új lemeze az eddigieknél, de így is nagyon kellemes hallgatni való, immár talán a kevésbé rocker arcoknak is.

7. Meztelen Diplomaták - Dánok

Magyar szörfös pop!!! Mert szörfölni a magyar tengeren a legjobb!

6. These New Puritans - Fragment Two

Andalogni tudni kell, a These New Puritans pedig mesteri aláfestés hozzá.

5. The Strokes - Tap Out

Mert túl az első "Mi a rák ez, mert az biztos, hogy nem Strokes!" élményen rájössz, milyen jól áll ez a boogie-boogie-s 80's hangulat a bandának.

4. Grouplove - Ways to Go

Ez már talán inkább 90's, de az biztos, hogy bitang jó popzene!

3. Woodkid - The Great Escape

Erről a lemezről bármelyik dalt iderakhatnám, hiszen a Woodkid első lemeze az egyik legegységesebb anyag, ami idén világot látott. És tele van pozitív energiával!

2. SKATERS - I Wanna Dance (But I don't Know How)

Mert ez volt idén a legjobb nyelvrázós bulizene!

1. Yeah Yeah Yaeh's - Despair

A YYY's a szívemnek legkedvesebb bandák között van, az új lemez mégis csalódást okozot, kivéve ezt a remekbe szabott szerzeményt, mely a zenekar legjobb pillanatait idézi.

0:00 A lelkesedés azon foka, melyet Stan Lee produkál e trailer előszavában, Hitchcok és Lars von Trier valamennyi köszöntőjét zárójelbe helyezi. Nem mondom, erős kezdés és szép teljesítmény egy 91 éves öregúrtól és mindenképpen megér húsz másodpercet a bemutatóból.

0:21 New yorki városképek a levegőből, lassan úszó kamerával felvéve - a szuperhősfilmek elengedhetetlen kellékei!!! Minden ragyog (még).

0:28 Talán szilveszter van - gondolhatnánk - ezért gyűlik a nép a Time Square-en, de mégsem! Az izgatottan kamerázó csávó - akinek nagybátyja 98-ban túlélte Godzilla lépését - már megszellőzteti, hogy itt talán szupergonsz tevékenység folyik éppen!

0:30 A rendőr izgatottan fölnéz, a veszély bárhonnan érkezhet! Egy másik kamerás pedig már filmezni sem bír a félelemtől!

0:34 Harmincnégy másodpercet kellett várnunk az első rémisztő DZSŰŰŰŰŰŰM-hangra, ami ezúttal statikus zaj formájában jelentkezik, majd villámokban folytatódik! Várjunk csak! Villámok?

0:38 Ki ez a kapucnis fiatalember, aki a folytatódó DZSŰŰŰŰM DZSŰŰŰŰMMel mit sem törődve áramot igyekszik lopni a főtéren?

0:48 Jesszus! Ez Electro (Jamie Foxx) és elég pipa!

0:52 De semmi gond! néhány villám és egyre inkább ritmusos dubsteppé alakuló DZSSSŰM kíséretében megérkezik Póki (Andrew Garfield), aki...

0:54 előbb merészen Szikrácskának szólítja Electrot...

0:56 majd egy további villámos átkötő után elugrál Rhino mellett és elkap egy rendőrautót. Érted! Egy kib...ott rendőrautót kap el! Tudod mi a kemény? Ez. Na de nézzük, mi van még...

1:12 Főcím! Ennyi! Természetesen Playstation betűtípussal! És sajnos egyelőre a grafikai megvalósítás sem sokkal jobb, mint egy Ps játék! No de ki bánja, mégiscsak az egyik kedvenc szuperhősömről van szó!!!

Egy tucat filmet választottam ki az elmúlt évből, melyek igazán emlékezetesek maradnak számomra. Alább olvasható a lista második fele. (Itt találod az elsőt.) Nem értesz egyet? Vagy nagyon is? Jelezd bátran!

(Ahogy 2009-ben, 2010-ben, 2011-ben, 2012-ben és 2013-ban, úgy idén is elindítottam filmes naplómat, amit itt olvashattok.)

 A filmcímek továbbra is a port.hu-ra vezetnek.

Vadászat

Lucas (Mads Mikkelsen) a film zárójelenetében egy fa tövébe térdel megrémülve a felé irányzott puskalövéstől. Aztán feláll, kihúzza magát és az arcán három másodperc alatt olyan spektruma mutatkozik meg az érzelmeknek, amihez hasonlót csak a legnagyobb színészektől láthatunk. A kisváros végletekig zárt közössége által meghurcolt tanár története páratlanul hiteles kórkép a mindent megmagyarázni tudó, szabályokat görcssen betartani igyekvő nyugati világról. Egy olyan társadalmi berendezkedés kritikája, amely a tévében kínosan elrejti gyermekei elől a női melleket, miközben főműsoridőben brutális gyilkosságokról csap hírverést. Lucas a küzdést választja, szembeszáll a felszínes ítélkezéssel. A fent leírt jelenetnél nem is kereshetünk jobb képet ennek kifejezésére.

The Master

Nehéz nem elfogultan nyilatkozni Paul Thomas Anderson drámájáról, hiszen a rendező előző munkája a Vérző olaj brutális kegyetlenséggel égette be magát a szürkeállományomba. Ezúttal talán nem feszülnek annyira végletekig az idegszálak, mint anno Daniel Plainwiev (Daniel Day-Lewis) tombolásakor, de a The Master teljes szereplőgárdája - még a kisebb szerepekben is - zseniálisan asszisztál Anderson szcientológia-görbetükréhez. És nem bírom ki, hogy ne emeljem ki külön Joaqin Phoenixet, aki véleményem szerint az év legjobb férfi alakítását nyújtotta, a tengődő ösztönlény, Freddie Quell szerepében.

Világvége

Simon Pegg és Nick Frost megcsinálta az új évezred legszerethetőbb filmtrilógiáját. Túl a remekül használt humoron (egyesek szerint a Monthy Python működése óta nem születettek ennyire tipikusan angol abszurd komédiák), a Three flavours of Cornetto mindegyik darabja - kapaszkodjatok meg - komoly mondanivalóval bír! A szemtelenül fiatal Edgar Wright testrablós mozija azért fergeteges mulatság, mert imádnivaló figurák isszák magukat az asztal alá benne, akik tele vannak mélyen emberi álmokkal, vágyakkal. Akaratukon kívül pedig valódi kiáltványt foglamaznak meg a... Facebookkal szemben! A Világvége ugyanis szintén korreflexió. Nyíltan kimondja, hogy a multinacionális hálózatépítő cégek kénye-kedve szerint szerveződő hamis életnél még az is jobb, élhetőbb, ha technikailag visszazuhanunk a középkorba. Lehet, hogy tényleg csak a jégkrém hiányozna.

Gravitáció

A Gravitáció tulajdonképpen háromszereplős akciófilm (meneküléssel, üldözéssel, robbanásokkal, hősökkel), és előnyére válik a harmadik, láthatatlan karakter: Alfonso Cuaron minden részletet alaposan és mégsem tolakodóan bemutató kamerája, ami lélekkel rendelkezik. Eszedbe sem jut a film közben inni, vagy a nachoshoz nyúlni és nem csak a túlélő-drámák rajongói, de az űrbuzik is elégedetten távozhatnak a vetítésről. Nagyon hollywoodi amúgy az egész, de még éppen nem csordul túl. Az év legizgalmasabb filmje.

Mielőtt éjfélt üt az óra

Hatalmas ziccerhelyzetet teremtett magának Linklater azzal, hogy kísérleti filmtrilógiájának záró darabjára (?) hagyta “megöregedni” a szereplőket. Ethan Hawke és Julie Delphy mint színészek és mint civil emberek is bölcsebbé váltak az évek során. Máshogy látják a világot, mint 95-ben, amikor együtt leszálltak arról a bizonyos vonatról Bécsben (Mielőtt felkel a nap). És máshogy, mint azon a sietős párizsi sétán 2004-ben (Mielőtt lemegy a nap). A rendező telibe talált. A titokban, a rajongók tudta nélkül leforgatott Mielőtt éjfélt üt az óra a legérettebb darab lett a három közül: a színészek közti kémia - ha lehet - tovább erősödött és sikerült kiválóan életre kelteniük az egyébként sziporkázó dialógusokat. Ha végigjártuk Jesse és Celine első két sétáját, feltétlenül induljunk útnak ismét - ezúttal Görögországban.

Éhezők viadala: Futótűz

A Harry Potter filmek óta nem született annyira erős adaptáció ifjúsági regényből, mint az Éhezők viadala első része, de a folytatásnak sikerült ezt is megugrania. Blockbusterhez mérten ijesztően komor utópiába csöppenhetünk ismét, melynek “megváltója” egy pillanatig sem akart hős lenni. És nem is lesz az. Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) csupán egy jelkép, az egész cselekményben a személyes érdekei mozgatják (ami a sanyargó népet már kevésbé érdekli), de így is százszor többet mond el a kitartásról, szeretetről, és nőiségről mint az Alkonyat Bellája a legjobb pillanataiban. Ezzel pedig szépen elfoglalhatja helyét a filmtörténet legnagyobb hősnőinek szerény kis csarnokában. A regényt nem ismerve egészen eksztatikus a film befejezése. Így kell megágyazni a folytatásnak.

Sorrendet felállítani nem tudok (és nem is látom értelmét), de összegyűjtöttem 12 olyan filmet a 2013-as esztendőből, amire sokáig fogok emlékezni. Elsősorban a magyarországi bemutatókat figyeltem a gyűjtögetésnél, vannak azonban kakuktojások, pl. a John Dies at the End egyrészt 2012-es, másrészt nem volt hazai premierje. Természetesen annyira voltam szubjektív az évösszegző írásakor, amennyire nem szégyelltem. :) (A filmek címére kattintva a port.hu-s oldalra juthatsz.)

Django elszabadul

Django nálunk is elszabadult 2013 elején és habár engem személy szerint nem lőtt úgy szíven, mint Aldo Raine hadnagy a Brigantikból, azért meg kell hagyni, hogy pofátlanul stílusosan szórta az ólmot és az egysorosokat. Tarantino westernje - melyet egy történelmi trilógia középső darabjaként is szoktak emlegetni - aranymérleggel adagolta a feszültséget, a drámát és az akciót, így még annak ellenére is rendkívül emlékezetes és szórakoztató darab született, hogy nagyjából a játékidő felétől sejteni lehetett a dolgok vér végkimenetelét. Mellékesen jegyzem meg, hogy imádom Christoph Waltz színpadiasságát, de februárban inkább Samuel L. Jackson undorító tatájának röpítettem volna szívesebben a legjobb mellékszereplőnek járó aranyszobrocskát!

Napos oldal

Van valami elképesztően bájos abban, amikor két tahó egymásra talál. Rendben, tudom, hogy kissé túloztam ezzel a “tahóval”. Pat és Tiffany szemeteszsákba burkolt románca olyan pszichózissal küzdő figurákat tár elénk, akiknek a helyzetébe csaknem minden néző könnyedén beleélheti magát. A film kiváló jellemrajzok egész garmadáját villantja fel, megmutatja, hogy Bradly Cooper tud színészkedni, illetve, hogy De Niro sem felejtett még el. A Napos oldal komoly érzelmi szélsőségek erdejébe vezet bennünket, ahol meglehetősen zavarban érezhetjük magunkat. Pont olyan abszurd az egész, mint a valóság. David O. Russel “táncos filmje” ráadásul Oscart fialt Hollywood legimádnivalóbb üdvöskéjének. Csoda, hogy mocskosul várom már az American Hustle-t?

Gyilkos Joe

A pszichopaták rettentően népszerűek napjaink mozijában és most nem feltétlenül bohócjelmezes, vihogó antagonistákra gondolok. Joe ördögien perverz alakja inkább Hannibál Lecter, mint Joker. Matthew McConaughey brillírozik a szerepben, érdemei nem merülnek ki annyiban, hogy erre aztán végképp nem számítottunk tőle. De a rendezőtől sem feltétlenül. Ahogy korábbi kritikámban is írtam: “Friedkin ugyanúgy hajlandó megmerítkezni a lélek legmélyebb bugyraiban, mint az Ördögűző című mestermű keletkezésekor. A legjobb viszont mégis az a harsányság, amivel fityiszt mutat az Egyesült Államokról bennünk élő délibábos eszményképnek.”

Sötétségben - Star Trek

Igazán hálás vagyok JJ. Abramsnek eddigi munkásságáért. Senkinek nem sikerült rajta kívül annyira esszenciálisan megidézni a kalandfilmek hőskorát (Indiana Jones és igen, Star Wars!), mint Abremsnek. Ezt nem csak a hangulatra, hanem a történet szövésre is értem. Ahogy az “újraindított” ST trilógia első része, úgy a Sötétségben alcímet viselő folytatás is fantasztikus tempót diktál miközben tisztelettel viszonyul a franchise átláthatatlanul gazdag univerzumához. Benedict Cumberbrach meg egyszerűen zabálnivaló gonosz! Ápropó, nézi ugye mindenki a Sherlockot?

A nagy szépség

Ahogy ebben a kritikában írtam: “Napjaink egyik legnevesebb olasz rendezőjének új alkotása vizuális szempontból egészen lenyűgöző. Róma nevezetességeit úgy láttatja a lassan úszó kamera, hogy a történelmi közegbe magától értetődően épülnek be modern és profán elemek. Precízen megkomponált képek sorát kapjuk ódon belső terekről, amelyek mára funkciójukat vesztve egy impotens társadalmi réteg illúzióit táplálják csupán.”

Paolo Sorrentino mértéktelen luxusba süppedő alkotásához sokfelől közelíthetünk: oldalakon keresztül elemezhetjük a precízen beállított képeket, számos erkölcsi sőt politikai üzenetet is felfedezhetünk, azt pedig senki nem vitathatja, hogy a 65 éves agglegény, Jep Gambardella (Toni Servillo) szemében egyszerre megjelenő kétségbeesés és belenyugvás az egyik legmegrázóbb dolog ami idén gyöngyvászonra került.

John a végén padlót fog

Tudod van az úgy, hogy belecsorbul a baltád abba a csigaszerű, hörgő lénybe, amit éppen ketté akarsz vágni, amikor a fószer, akinek tavaly levágtad a fejét, visszadrótozott nyakkal megjelenik az ajtódban. Nem értitek? Semmi baj! Don Coscarelli filmje éppen akkor a legszórakoztatóbb, amikor ködösíti a sztorit és egyre csak halmozza, csavargatja a fantasy, horror, vígjáték és science-fiction kliséket. Habár szellemek és szellemvadászok egyaránt jelen vannak, a John a végén padlót fog egyáltalán nem egy túlpörgetett Odaát klón. Ez minden bizonnyal az alapanyagnak, David Wong sziporkázó monológokkal tarkított regényének köszönhető, amely szemrebbenés nélkül ível át az utcai drogoktól a párhuzamos dimenziókig.

Egyelőre ennyi, a lista másik fele is olvasható lesz hamarosan!

Tyler Durden, a Harcosok klubja rossz szépfiúja ciginyomnak nevezi azt a jelet (karikát) a vászon sarkán, ami akkor villan föl egy pillanatra, mikor az egyik tekercs lefut és a mozigépésznek el kell indítani a következőt.Oké, rendben, de miért hívjuk így a blogunkat? Azon túl, hogy jól hangzik (mert az is fontos ám!), a ciginyom alkalmas lehet arra, hogy a "nyom hagyás" szimbóluma legyen. Mindenhol apró, pár pillanatra felvillanó nyomokat hagyunk a hétköznapokban, de ezek nagy része egyszerűen elveszik, holott lehet, hogy jobb sorsra volna érdemes. Szándékunk szerint blogunkkal egy olyan gyűjtőtégelyt sikerül összehozni, amely egyedi és minőségi nyomokat villant föl nektek filmekről, színházról, zenéről és irodalomról. S hogy kik is vagyunk mi? Felesleges NYOMozást indítani, nemsokára erre is fény derül! :)