Egy tucat filmet választottam ki az elmúlt évből, melyek igazán emlékezetesek maradnak számomra. Alább olvasható a lista második fele. (Itt találod az elsőt.) Nem értesz egyet? Vagy nagyon is? Jelezd bátran!
(Ahogy 2009-ben, 2010-ben, 2011-ben, 2012-ben és 2013-ban, úgy idén is elindítottam filmes naplómat, amit itt olvashattok.)
A filmcímek továbbra is a port.hu-ra vezetnek.
Vadászat
Lucas (Mads Mikkelsen) a film zárójelenetében egy fa tövébe térdel megrémülve a felé irányzott puskalövéstől. Aztán feláll, kihúzza magát és az arcán három másodperc alatt olyan spektruma mutatkozik meg az érzelmeknek, amihez hasonlót csak a legnagyobb színészektől láthatunk. A kisváros végletekig zárt közössége által meghurcolt tanár története páratlanul hiteles kórkép a mindent megmagyarázni tudó, szabályokat görcssen betartani igyekvő nyugati világról. Egy olyan társadalmi berendezkedés kritikája, amely a tévében kínosan elrejti gyermekei elől a női melleket, miközben főműsoridőben brutális gyilkosságokról csap hírverést. Lucas a küzdést választja, szembeszáll a felszínes ítélkezéssel. A fent leírt jelenetnél nem is kereshetünk jobb képet ennek kifejezésére.
The Master
Nehéz nem elfogultan nyilatkozni Paul Thomas Anderson drámájáról, hiszen a rendező előző munkája a Vérző olaj brutális kegyetlenséggel égette be magát a szürkeállományomba. Ezúttal talán nem feszülnek annyira végletekig az idegszálak, mint anno Daniel Plainwiev (Daniel Day-Lewis) tombolásakor, de a The Master teljes szereplőgárdája - még a kisebb szerepekben is - zseniálisan asszisztál Anderson szcientológia-görbetükréhez. És nem bírom ki, hogy ne emeljem ki külön Joaqin Phoenixet, aki véleményem szerint az év legjobb férfi alakítását nyújtotta, a tengődő ösztönlény, Freddie Quell szerepében.
Világvége
Simon Pegg és Nick Frost megcsinálta az új évezred legszerethetőbb filmtrilógiáját. Túl a remekül használt humoron (egyesek szerint a Monthy Python működése óta nem születettek ennyire tipikusan angol abszurd komédiák), a Three flavours of Cornetto mindegyik darabja - kapaszkodjatok meg - komoly mondanivalóval bír! A szemtelenül fiatal Edgar Wright testrablós mozija azért fergeteges mulatság, mert imádnivaló figurák isszák magukat az asztal alá benne, akik tele vannak mélyen emberi álmokkal, vágyakkal. Akaratukon kívül pedig valódi kiáltványt foglamaznak meg a... Facebookkal szemben! A Világvége ugyanis szintén korreflexió. Nyíltan kimondja, hogy a multinacionális hálózatépítő cégek kénye-kedve szerint szerveződő hamis életnél még az is jobb, élhetőbb, ha technikailag visszazuhanunk a középkorba. Lehet, hogy tényleg csak a jégkrém hiányozna.
Gravitáció
A Gravitáció tulajdonképpen háromszereplős akciófilm (meneküléssel, üldözéssel, robbanásokkal, hősökkel), és előnyére válik a harmadik, láthatatlan karakter: Alfonso Cuaron minden részletet alaposan és mégsem tolakodóan bemutató kamerája, ami lélekkel rendelkezik. Eszedbe sem jut a film közben inni, vagy a nachoshoz nyúlni és nem csak a túlélő-drámák rajongói, de az űrbuzik is elégedetten távozhatnak a vetítésről. Nagyon hollywoodi amúgy az egész, de még éppen nem csordul túl. Az év legizgalmasabb filmje.
Mielőtt éjfélt üt az óra
Hatalmas ziccerhelyzetet teremtett magának Linklater azzal, hogy kísérleti filmtrilógiájának záró darabjára (?) hagyta “megöregedni” a szereplőket. Ethan Hawke és Julie Delphy mint színészek és mint civil emberek is bölcsebbé váltak az évek során. Máshogy látják a világot, mint 95-ben, amikor együtt leszálltak arról a bizonyos vonatról Bécsben (Mielőtt felkel a nap). És máshogy, mint azon a sietős párizsi sétán 2004-ben (Mielőtt lemegy a nap). A rendező telibe talált. A titokban, a rajongók tudta nélkül leforgatott Mielőtt éjfélt üt az óra a legérettebb darab lett a három közül: a színészek közti kémia - ha lehet - tovább erősödött és sikerült kiválóan életre kelteniük az egyébként sziporkázó dialógusokat. Ha végigjártuk Jesse és Celine első két sétáját, feltétlenül induljunk útnak ismét - ezúttal Görögországban.
Éhezők viadala: Futótűz
A Harry Potter filmek óta nem született annyira erős adaptáció ifjúsági regényből, mint az Éhezők viadala első része, de a folytatásnak sikerült ezt is megugrania. Blockbusterhez mérten ijesztően komor utópiába csöppenhetünk ismét, melynek “megváltója” egy pillanatig sem akart hős lenni. És nem is lesz az. Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) csupán egy jelkép, az egész cselekményben a személyes érdekei mozgatják (ami a sanyargó népet már kevésbé érdekli), de így is százszor többet mond el a kitartásról, szeretetről, és nőiségről mint az Alkonyat Bellája a legjobb pillanataiban. Ezzel pedig szépen elfoglalhatja helyét a filmtörténet legnagyobb hősnőinek szerény kis csarnokában. A regényt nem ismerve egészen eksztatikus a film befejezése. Így kell megágyazni a folytatásnak.
