A Wall Street farkasa
Kritika / Szövényi-Lux Balázs
Kevés olyan rendező van, aki 70 év fölött is friss és merész tud maradni, visszavonulása pedig fel sem merül. Martin Scorsese viszont a kevesek talán legjobbja: egyik évben egy 3D-s gyerekmesét készít (Hugo), előtte misztikus thrillert (Viharsziget), majd a brókerek egyik legaljasabb fajtájáról alkot szemkápráztató mocsoktengert – mindegyiket kifogástalan minőségben.
A Wall Street farkasa megtörtént eseményeken alapul: DiCaprio játssza az egyszerű álláskereső amerikait, aki még munkába lépés előtt fejébe veszi, pénzt fog keresni, sok pénzt. Belekeveredik a brókerek megfoghatatlan és irracionális világába, majd mikor beüt a fekete hétfő 1987-ben, egy merész lépéssel önálló céget indít el. A pénz pedig egyre nagyobb mértékben dől be az ablakon, a cég menőbb és tágasabb lesz, az aljas gazdasági trükkök pedig az egekig szállnak. Belfort a zseniális kommunikációs képességével, méretes csalásokkal gazdagszik meg...
Scorsese egészen a tartalomhoz igazította az elbeszélésmódot, és a mester ilyen játékosan barbár még sosem volt. Olykor tévéfelvételekben mesélik a történetet (a képarány is változik ilyenkor, rosszabb a minőség). DiCaprio már nem csupán narrálja a filmet (mint a Nagymenőkben a főhős), hanem a kifejezetten a nézőkhöz beszél (bele bizony a kamerába), körbevezet minket a cégben, aztán a szemünkbe néz, elhallgat, azt mondja, „tudom, minek is beszélek, ez a sok adat úgysem érdekel titeket”, majd visszafordul a társai felé, és éli tovább filmbeli életét. Időben is ugrál a cselekmény, a nézőpontok is merészen változnak. Ömlik a sokfajta kísérőzene (híres rockballadát követ klasszikus tétel, majd blues lesz belőle), egy hosszú kameramozgást stilizált úsztatás, lassítás követ. Ennek a formának köszönhető, hogy a szánalmas jeleneteken is hangosan hahotázhat a közönség – nem azért, mert jól esik nevetni, hanem mert kínunkban nem tudunk mást tenni. Úgy szórakoztat a film, hogy közben undort kelt és felháborít – illetve fordítva, miközben felháborít, el is szórakoztat, hála a nagyszerű színészi alakításoknak, a jól megírt karaktereknek, és bravúros rendezői-vágói munka párosának. Ám egy percig sem tudjuk szeretni sem a főhőst, sem a rendőrt, de a szőke modell-anyukát sem. Nincs kivel azonosulni, illetve az alkotóknak sem ez volt a célja. Ám akkor miért nézzük mindezt?
Ambivalens érzéseink lesznek az alkotás közben és a végén is. Fárasztó tud lenni (és bántó), egy idő után kezd elviselhetetlen lenni a szemünk előtt történő gyalázat. Olyan ez, mint egy erőszak nélküli Nagymenők összekeverve egy szenvedély nélküli Nagy Gatsbyvel: látványos, sodró lendületű, de jéghideg élmény. Mégis van némi varázsa: DiCaprio eszementül óriásit játszik. Mintha egész életében egy tőzsdebarom eljátszására gyűjtött volna: kirobbanó formában jeleníti meg a karaktere minden szélsőségét. Bizonytalanul hódít, aztán elegánsan reprezentál, majd majommal a kezében tart erkölcsi beszédet a beosztottaknak, aztán félholtan kúszik el a házból a luxusautóig, végül teli torokból üvölt bele a mikrofonba egy elitpartin: minden kifogástalan. Az év egyik legjobb alakítása az egyik legszélsőségesebb filmben – ez lesz talán a veszte is. De említsük meg Jonah Hill munkáját is, aki a bunkó haverként és elszántan kicsapongó brókerként élete alakítását nyújtja; illetve a fiatal ausztrál színésznő, Margot Robbie is kitűnően domborít (ahogy egykor Sharon Stone a Casinoban).
A Wall Street farkasa főleg azoknak ajánlott, akik szeretik Scorsese extrém megoldásait (nem pedig a Titanic-rajongóknak). Egészen hosszú (180 percnyi deviancia), de kétségtelenül magas minőségű és stílusos munka. Lesznek majd, akik kiakadnak rajta, lesznek hangosan nevetők is – megosztó egy mozi. Elegánsan adagolt mocsok.
Minősítés: 10/8
Képek forrása: port.hu
