Elérkeztünk az utolsó hatoshoz, amihez utólag még mindenképp hozzácsapnám a Sicariot is, melyről pár bejegyzéssel alább olvasható egy hosszabb írás. Utánam!

Valami követ (It follows)

Ez a horror a szó legnemesebb értelmében régimódi. Vásári látványosságok, sötétből előugró rémek és idióta, saját vesztükbe rohanó karakterek teljes mellőzésével kizárólag a zseniálisan egyszerű alapötlet megvalósítására koncentrál. Van egy sötét entitás, ami bárhol felbukkanhat körülötted, és ha utolér, szörnyű halált halsz. Ja és szexuális úton terjed. Pillanatnyi lépéselőnybe kerülhetsz vele szemben, de teljesen megszabadulni tőle már sokkal nehezebb. Az a nyomasztó, könyörtelen atmoszféra, melyet ebből a felállásból kihoztak, a legjobbak közé emeli a Valami követ-et. Ennek a pár sornak az írása közben is, körülbelül kétszer ellenőriztem a szoba sarkait.

Mad Max - A harag útja (Mad Max - Fury Road)

Valahol iszonytatóan szép szimbóluma a hanyatló civilizációnak egy radioaktív sivatagon végig száguldó tuning autó. Ugye? Vagy mégsem? Ha el bírod viselni, hogy George Millert agyba-főbe „Mastermind”-ozzák a plakátok, akkor talán az előbbi sem túl merész gondolat. Annyi biztos, hogy a valóban fantasztikus akciójelenetek (tulajdonképpen a film maga egy elnyújtott akció) önmagukban még nem tudták volna A harag útját ilyen magas piedesztálra emelni. Kellettek hozzá azok a szoptató nők. Meg az a műtét. Charlize Theron. Meg a króm. A gitáros. Hogy mi? Ahogy Kedvesem a moziban ülve valahol a tizenötödik perc környékén a fülembe súgta: „Nem tudom, mi a fene ez, de nagyon menő.”

Victoria

A hosszú snitteknek megvan az az ereje, hogy (kicsit a színház világához hasonlóan) valóságosabbá, megtörténtebbé tegyék a filmben látottakat. Amikor a színésznek hosszú perceken, vagy órákon keresztül kell szerepben maradnia, az események láncolata - az, hogy minden „itt és most” történik - nyomot hagy nem csak a ruháján, a haján vagy a sminkjén, de a játékán is. Amikor a Kötél című krimi forgatásakor Hitchcock azzal kísérletezett, hogy filmjét egyetlen hosszú snittnek láttassa, nyilván a hitelesség volt az egyik fő célja. Hogy a néző ne érezze, hogy egyetlen pillanatra is magára hagyja a szereplőket. Akkoriban ehhez még trükközni kellett (a kamera és a filmszalag korlátai miatt), ma azonban már minden technikai feltétel adott. És Viktória változatos helyszíneken (autóban, diszkóban, társasházban és az utcán) játszódó hátborzongatóan félresikerült éjszakáját emiatt nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

Az ébredő erő (Star Wars – The Force Awakens)

Nyilván nem volt olyan blockbuster az elmúlt hónapokban, amiről több diskurzus esett, mint az új Star Warsról. Ez akkor is így lett volna, ha a film rossz, azonban szerencsére erről szó sincs. Abrams eddigi legjobban várt filmje érzelmes, intenzív és... Nagyon retró. Mert hát a világunk is az. És talán éppen ezért a Jurassic World is. Meg a Terminator Genesys is. El kell fogadni, hogy napjaink és a jövő blockbusterei már nem lesznek ÚGY frissek, ÚGY eredetiek, nem fognak úgy mellbevágni, mint harminc-akárhány évvel ezelőtti elődeik. De most belekezdtem valamibe, ami egy hosszabb írást is megérdemel. Ide legyen elég annyi, hogy hála ennek a filmnek a messzi-messzi galaxis ismét közel került hozzánk, és aki ennek nem tud örülni, az sajnálhatja.

Aljas Nyolcas (The Hateful Eight)

Sosem volt titok, hogy Quentin Tarantino a saját szórakoztatására készít filmeket. Az Aljas nyolcas esetében is egy halom számára kedves színészt terel össze, ezúttal egy kamaradrámához. És az elénk táruló aljas nyomozás, meg a talán minden eddiginél merészebb, a filmbéli valóság kereteit döntögető dialógusok még úgy is működnek, hogy például Michael Madsen láthatóan nem tanult meg színészkedni az utóbbi évek során. Vagy hogy Christoph Waltz helyett ezúttal Tim Roth ripacskodja szét a vásznat. No de mit kapkodok ide oda, az Aljas nyolcas minden tökéletlensége ellenére, sőt éppen ezek miatt tökéletes, ízig-vérig, mocskosan-esszenciálisan illeszkedik a mogorva zseni életművébe.

Whiplash

Zsinórban háromszor kellett megnéznem Damien Chazelle zenészfilmnek álcázott sportfilmjét. Andrew, a feltörekvő jazzdobos intenzív és magával ragadó pokoljárása instant klasszikussá változtatta a Whiplasht. Kellett persze ide egy archetipikus gonosz, és komolyan mondom, J.K. Simmonsnak háromszoros hurrá jár, és ezúttal teljesen joggal járt az Oscar is. A főszereplők közötti izzás, a különös mester-tanítvány viszony ember és erkölcs felettisége számomra egyszerre zúzza porrá és építi újra azt a dolgot, amit tehetség beteljesülésének nevezünk. Valahol a zseni-mítosz lerombolása ez, de legalábbis bőven elég alapot szolgáltat arra, hogy legyen egy csomó kérdésünk. Mennyi áldozatot kell hozni, hogy elérjük a célunkat? Mennyit szabad? Kinek az oldalán? És talán a legfontosabb: Biztosan megéri?