Tizenhat éves lehettem amikor először láttam a Trainspottingot. Réz András ajánlásával egy hétfő éjjel a köztévén (akkor még M1). Drogprevenció volt filmművészettel összekapcsolva a műsorban.
Az egész nem fogott meg még akkor. Csak a zene és a keretbe foglaló monológ. A zavaró (babás, kórházas) részeket át is aludtam valószínüleg. Mégis. Volt benne valami, ami miatt később meghatározó filmmé vált, amiért majd minden születésnapomon megnéztem, amiért lefordítottam görögre: Choose life, Διάλεξε ζωή!
Válaszd az életet!
Náthás prekoncepciókkal indultam neki megnézni a második részt, amit két évtized után forgatott Danny Boyle az eredeti színész gárdával. Még James McAvoy is szeretett volna a filmbe kerülni. (John S. Baird rendezésében, Irving Welsh egy másik regényéből készült adaptációban, a Filthben, ő a főszereplő. Érdemes megnézni.) Hiába. Sőt szerencsére. Kedvelem McAvoy filmjeit és várom a Splitet is, viszont nem illene ebbe a közegbe.
A trailer és a soundtrack után, amit már korábban előrendeltem és biztos, hogy orrvérzésig fogom hallgatni - nem volt kérdes számomra hogy zseniális film lesz. Ha el is rontják, gondoltam, akkor is megmarad az első varázsa. Ay ossyevälogatott filmzene tartalmazza a klasszikus Lust for Life-t, Blondie-t, Queent és Frankie goes to Hollywoodtól a Relax-et, amelyek nagyon szépen olvadnak bele olyan újdonságokba, mint a Silk Wolf Alice-től, illetve több szeryemény is a Young Fathers hip-hop csapattól.
Màr csak a zsepihiányt és a dugót a moziig kellett leküzdenem, hogy kiderüljön melyik lesz: zsenialitás, korfilm vagy negyvenes lötyögés.
Már az első snittel levettek a lábamról. Imádtam a filmet. Zseniális darab, még ha nem is hagy majd akkora nyomot mint ahogy azt az első verzió tette.
Bár nem vagyok még negyvenhat úgy mint Ewan McGregor karaktere, Mark Renton, kétszer kellett kimennem a mosdóba, a kis kommersz teámat (£2.9) szerencsésen nem ejtettem le a WC guriga tetejéről. Persze ha ha leejtettem se lett volna annyira epic, mint az eredeti klotyós jelenet, amiből most sem volt hiány. Szolidan vissza-vissza emlékezett a film végig az elsőre, ahogy életunk is csak egy lapos nyolcas a keréken. Foltozhatatlan. Kontrasztba hozza és közelebb hozza a letűnt ifjúságunkat.
A sztori: A tékozló fiú 20 év után hazatér Edinborughba, ahol a régi bandát ugyanúgy találja. Nem tudtak kitörni az alkoholista/erőszakos/heroinista múltból, főleg hogy elhaladt és elfordult a világ tőluk két évtized alatt. Spud bár tiszta, véget akar vetni már mindennek, mert folyamatosan próbálkozik ugyan, a rendszer egyáltalán nem neki kedvez. Hiába dolgozik, egyszer elkésik, emiatt kirúgják, ami miatt nem kap több segélyt, így viszont a fiával sem kaphat láthatást. Betegsrác a már leáldozott családi pub üzemeltetője, kisstílű zsaroló, prosti futtató, kokainista, marihuana termesztő…a lista végtelen és kilátástalan. Begbie elég régóta börtönben, viszont annál rafkósabb, fékezhetetlen egy állat maradt.
Csak Rentonnak csillog ugyanúgy a szeme a felismerés ellenére, hogy hiába minden igyekezete, neki sem sikerult kitörnie. Hiába látja a konzumerizmus minden átkát, hiába él a társadalom perifériáján mind szociálisan, mind mentálisan, csak késön tudja elfogadni, hogy saját történelme turistája, aki nem tudja jóvá tenni bűnét, hogy anno felültette a barátait.
Ezért is próbál segíteni mindegyiknek. (Kettőnek legalábbis, Begbietől még mindenki fel mint a szar.) Spuddal megérteti, hogy függőnek lenni nem szégyen, hisz “mindenki fugg valamitol”. A mérget viszont nem a testünkből, hanem a fejünkből kell eltávolítani. A legszebb jelenetek így Spudé, aki végre végig pozitív visszajelzéseket kap a környezetétől és bár csak továbbra is egy junkie, képes lerázni láncait, hogy hegyeket döntsön le.
Renton beszáll Betegsrác és “partnere”, a bolgár prostituált Veronica biznisz tervébe, hogy EUs támogatással alakítsák át a pubot piroslámpás zónává. Pénz lesz, a konkurencia viszont sérelmezi törekvéseiket. Szerencsére skót barátaink mindig a talpukra esnek és bár a becsületüktől megszabadíthatják őket, élni akarásuktól sosem.
Gyönyörűen reflektál a film korszakunk és főleg az angliai bevándorlás problémájára; a versenyszféra pályázatimodelljére; a munkanélkuliség hierarchiájára; arra hogy egész életünket képesek vagyunk a múltba révedve leélni. Ugyanakkor hihetetlen idealizmussal adjuk oda mindenünket a következő generációnak, még ha csak egy nyeszlett, metroszexuális fajta is az, mint Begbie és Spud fiai.
Rengeteg ismétlődő kép fordul elő: elhagyott lakótelepről, roncstelepre daruzott autókról, zakatoló vonatokról és szökellő szarvasokról. Mégtöbb a fiatalságukra reflektáló vízió. Például hogy kinek a hibája volt Tommy halála, ki-kinek adta az első lövést, és hogy elvették egy kislány lehetőségét az élettől hamar. Együtt tudnak azonban élni ezzel. Nem is lehet máshogy.
Renton lefutja ugyanazokat az utcákat, amiket régen – most is üldözik, csak most közönség nélkül. Elmondja updatelt nagy monológját – a letűnt kor drogprevenciós szlogenjét korunkhoz igazítva. Válaszd, amit csak akarsz és fogadd el, hogy ennyi.
Spud ébren álmodik ugyanerről: a letűnt időkről. Kitörni vágyása viszont erősebb, mint valaha. Ennek következtében fiatalságuk krónikása lesz.
A büntetés sem maradhat el, mint ahogy az várható. Lesz-e feloldozás, csak az a kérdés?
Ha nem is, hőseink úgyis a talpukra esnek.
Kijózanító. Felemelő. Látványos.
